Azokban a napokban kezdett Keresztelő János prédikálni Júdea pusztájában: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Mert ő az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!" János teveszőr ruhát viselt, derekán pedig bőrövet, tápláléka sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész környéke... (Mt 3,1-5)

Annás és Kajafás főpapok idején szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. Ő pedig bejárta a Jordán egész környékét, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára... A sokaság pedig megkérdezte tőle: Akkor hát mit tegyünk? János így válaszolt nekik: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék! Vámszedők is mentek hozzá, hogy keresztelje meg őket. Ezek szintén megkérdezték tőle: Mester, mit tegyünk? Nekik ezt mondta: Semmivel se hajtsatok be többet a megszabottnál! Megkérdezték tőle a katonák is: Mi pedig mit tegyünk? Nekik ezt felelte: Senkit ne bántalmazzatok, senkit meg ne zsaroljatok, hanem elégedjetek meg a zsoldotokkal! (Lk 3,2-3.10-14)

Júdea pusztájában megjelenik egy férfi. Személyét bizonytalanság és feszültség lengi körül. Olyan, mint egy próféta, aki az ószövetségi időkből lépett elő.  Öltözéke, tápláléka, szavai, mind ezt húzzák alá. Kortársai ki voltak éhezve a hiteles szóra. Keresztelő János egyszerűségében, aszketizmusában, megdöbbentő őszinteségében ezt találták meg. Nem merült fel az őt hallgató tömegekben az a tétel, hogy „vizet prédikál és bort iszik.” János szavai, üzenetének letisztultsága célba ért. Ma mi szükségeltetik a szavak és az életek célba juttatásához?

Életünk megszokott, komfortosan berendezett színhelyét fel kell cserélnünk a szembesülés színhelyével. A történetünkben ez a hely a puszta. Milyen ez a szél szántotta vidék? Úgy képzeljük el, mint a Hortobágyot? A kifejezés tartalmának visszaadásával az angol bibliafordítások is megküzdenek. Hol a desert – sivatag, hol pedig a wilderness – emberi beavatkozástól mentes vadon szót használják rá. Ha vannak is azonos jegyek a képzettársainkban a puszta szót hallva, mégis mindannyiunknak más a kietlen, kopár hely, ahová el kell jutnunk. De még mielőtt megtapasztalnánk az elhagyatottság, kiszolgáltatottság állapotát, a pusztában ott a Kísértő, hogy rávegyen: tedd a saját erődből otthonossá, lakájossá, oázissá a csontvázzá aszott világot. A szembesülés nem megy fotelből, martinit szürcsölve. A pusztában pont az az izgalmas, hogy átformáló erővel bír. Itt nincs semmi felesleges – ha valaha volt is, azt a puszta ura óriásseprűjével finoman kitessékelte. Aki ebbe belemerül, az elfelejti a pózt, a körítést, a szája szélére tapadt csokis mázat. A puszta megtanít rá, hogy meglássuk a dolgok valódi értékét.

Saint-Exupéry-nek és az ő kis hercegének a szembesülés helye a sivatag volt. Az a vidék, ahol az időt nem hetekben, hónapokban, években mérik, hanem karavánutakban. Aki tíz-tizenöt utat már maga mögött tud, annak már vannak sejtései az életről. Az ilyen embernek nemcsak a tenyere barázdált, hanem az arcán hordja a homokhátságok hitelesítő billoggát. Nem lepődünk meg, ha a sivatagra azt mondaná valaki, hogy tanulságos, embert próbáló hely. Viszont a kis hercegnek más jut róla eszébe: „Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik… − Az teszi széppé a sivatagot – mondta a kis herceg – hogy valahol egy kutat rejt…”  Jonathan Edwarts-nak hasonló reménysége volt a Szentírás alapján: „Amikor Isten a földet paradicsommá akarja változtatni, nem ott kezdi a munkáját, ahol már terem valami jó, hanem a pusztaságban, ahol nem nő semmi, és ahol a száraz homokon és kopár sziklákon kívül más nem található.”

Mi magunk is nagyrészt vízből állunk, mégsem olthatjuk saját szomjunkat. Külső forrásból – legyen az égi vagy földalatti – kell megelégíttetnünk. Júdea pusztáját egy évben csak néhány órára árasztja el a jótékony csapadék. Viszont akkor olyan történik, ami egyébként elképzelhetetlen. Ha valaki a saját szemével nem győződik meg róla, nem hiszi el. A tavaszi flóra elborítja a megöntözött földet, és ha kis időre is, de oázissá változtatja.

Ebben a pusztában Keresztelő János a hívogató kút kávája, a készülődő esőfelhő. Ő az, aki a puszta csendjében Isten szavát megszólaltatja. Aki képes kimondani, hogy elég. Vedd észre, hogy amid van az elég, sőt, más is felöltözhet és jóllakhat belőle. A görög opszónion, ami a zsoldosok illetményénél szerepel, azt fejezi ki, ami teljesen, mindenre elég. Miként tudom belátni azt, hogy ne fukarkodjam, sőt a magaméra megelégedéssel tudjak tekinteni? Rudolf Bohren, a német református prédikátor önéletrajzi vallomásában ír arról, hogy nagyszülei szegény sorsú, hegyi pásztorok voltak. Szülei már más életformára rendezkedtek be, idegenforgalomból éltek, mégis megőrizték az őseik önmérsékletét. Gyermekkori emléke, hogy a pásztorok télen lejöttek a hegyekből és házról házra járva egy falat kenyeret koldultak. Bár istenfélő emberek voltak a szülei, a böjtjük nem a hitből fakadt, hanem az ösztönös életféltésükből. Emberi bölcsességből, előrelátásból táplálkozott praxisuk és nem mély istenismeretből. Lemondásukat nem ünnepként élték át, amiben Isten győzedelmeskedik a világ kétségeskedése felett.

A tanítványok kétségbeestek a viharba került hajón, bár Jézus velük volt. Fülöp kétségeskedett az ötezer ember megelégítését kalkulálva: kétszáz dénárnyi is kevés lenne ennyinek. Pál beérte egy ígérettel: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (II. Kor 12:9) Ő az, aki betölt minden javaival, felül azon, mint amit kérni mertünk. Ő az, aki a hiány, a lemondás és a nélkülözés idejét, a vele való, különleges együttlét idejévé változtatja. Találjuk hát meg őt, hogy e világ javaiból kevesebbel is beérjük, de a mennyei javakból kicsinnyel soha ne elégedjünk meg. „Mert aki kér, mind kap, aki keres, az talál és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7:8) Ámen. 

Szalay László Pál

A szerző telkibányai református lelkipásztor.