– Lelkészcsaládba született, a két világháború között. Miben volt más egy lelkészgyerek élete a 20. század első felében, mint ma?

– Ma a lelkészgyerekeknek ugyanolyan esélyei vannak az életben, mint bármelyik értelmiséginek. Bennünket viszont nem különösképpen szerettek a származásunk miatt, bár én ebből nagyon keveset éreztem meg. Tízéves koromban tanulni jöttem Budapestre, mint valamennyi testvérem is. Tizenhat éves voltam, amikor édesapám meghalt.  Ekkor bátyám lett a kajászói gyülekezet lelkipásztora, noha előtte már beteg édesapánk segédlelkészeként ott szolgált. Az állam által meghagyott utolsó református gimnáziumok egyikébe, a Lónyayba jártam tizenhat éves koromig, utána pedig az érettségiig állami iskolában tanultam. Ennek az volt az oka, hogy 1952-ben elvették az egyháztól a Lónyayt, szinte még a helyét is sóval szórták be. Minket, diákokat pedig szétszórtak, nem volt választási lehetőségünk, mindenkit a lakhelye szerint helyeztek el. Egy barátom intézte el valahogyan, hogy a Madách-gimnáziumba mehessek, ahová ő és több Lónyays osztálytársam is került.

– Mint Kajászóról Budapestre került református gimnazista, hogyan találta meg a lelki közösségét?

– A Szabadság téri gyülekezetbe járt egy barátom, ő hívott, hogy ott jó gyülekezet, hívő közösség van. Igaz, akkor még csak úgynevezett ifjúsági bibliaóra volt külön a lányoknak és a fiúknak. Victor István került oda segédlelkésznek, ő indította el azt a fajta ifjúsági munkát, amelyben megmaradtak a külön bibliaórák, de vasárnap délutánonként volt közös alkalmunk. Úgy terelgetett bennünket, hogy kialakult egy egymásért imádkozó és felelősséget vállaló társaság. Azokon az alkalmakon mindenki elmondta, hogy miért kéri a többiek imádságát. Én mindig egy cédulával ültem ott, feljegyeztem ezeket, és napról-napra végigimádkoztam a listát. De nemcsak én tettem így, és talán ez is a titka annak, hogy ez a társaság a mai napig tartja a kapcsolatot, negyedévente találkozunk azokkal, akik el tudnak jönni.

– Ezután következtek a teológiai tanulmányok.

– Tudatosan készültem a teológiára. Tizenkét éves koromban tértem meg, és attól kezdve biztos voltam benne, hogy életem célja Krisztus szolgálata lesz, és az is, hogy ezt a lelkészi pályán tudom a legjobban megvalósítani. A bátyám életében és a vele való beszélgetések során közvetlenül közelről láttam, hogy az ötvenes években kérdéses, vajon lelkészként vagy világi állásban lehet-e jobban szolgálni Jézus Krisztust. Letettem ezt a kérdésemet Isten elé, és hamarosan meg is kaptam a választ, hogy az én utam a teológiára vezet. Mégis jelentkeztem párhuzamosan a Műegyetemre is, mert a családom azt szerette volna, hogy még az utolsó pillanatban is meggondolhassam magamat. Tudtam, hogy oda túljelentkezés van, gondoltam, úgyis elutasítanak – mégis fölvettek.  Közben felvételt nyertem a teológiára is, és egyértelmű volt, melyiket választom.

– A teológián elkezdett érdeklődni az Ószövetség iránt. Ma sokan inkább előnyben részesítik az Újszövetséget, számos bibliaolvasó nem tud mit kezdeni az ítéletes, sokszor véres történetekkel, és szívesebben forgatja az Újszövetséget. Az Ön érdeklődését mi vezette?

– Először is az, hogy az is a Szentírás. És pontosan azért, mert az a nehezebb terület, szerettem volna felkészült lenni, amikor kérdéseket tesznek fel róla nekem. A másik ok, hogy az Újszövetség az Ószövetség nyelvén beszél, letagadhatatlan, hogy akik írták, azok az Ószövetség gondolatvilágában éltek. Jézus az abban megígért Messiás, tehát az Újszövetség megértéséhez, magyarázatához is elengedhetetlen az Ószövetség ismerete. Amikor másodéves koromtól szemináriumot kellett választani, már tudatosan mindig az ószövetségit választottam.

– Több bibliamagyarázó könyvet írt, és holland nyelvről is fordított. A teológiai tanulmányai alatt elkezdte a tudományos munkáit?

– A teológia még csak a felkészülés ideje volt. A második lelkészképesítő vizsgámra írt dolgozatom adta az Ézsaiás 1–12-ről megjelent kommentárom alapját. Normális esetben huszonhárom éves koromban kellett volna ösztöndíjra mennem, az ötödév után, de csak negyvenhat éves koromban adatott meg, hogy Hollandiába mehettem, egy év helyett fél évre. Akkor öntöttem végleges formába ezt a munkámat.  Önerőből tanultam meg hollandul, de a Magyarországra látogató holland reformátusok is segítettek a nyelv elsajátításában. Mélyen hívők voltak, aki szellemi segítséget nyújtani, teológiai kapcsolatokat kiépíteni, előadásokat tartani jöttek ide. Nekik vetettem fel, hogy mivel a hivatalos lehetőségek bezárultak, hívjanak meg magyar református lelkészeket tanulmányútra – akkor ezen a módon, meghívással lehetett a legegyszerűbben nyugatra menni. Nem magamnak kértem ezt a lehetőséget, de végül engem hívtak meg először. Így mehettem ki kétszer egy hónapra nem hivatalos ösztöndíjjal, ennek eredménye lett az Ézsaiás könyve magyarázatának második része. Ekkor találtam rá azokra a holland nyelvű bibliamagyarázatokra, az Izráel történetére és a Krisztus élete a földön-re, amelyeket később lefordítottam, és igen nagy volt az érdeklődés irántuk, mert hasznos teológiai tankönyveknek bizonyultak.

– Lelkipásztori szolgálata alatt az erdélyiekkel is kapcsolatba került.

– Időnként megkérdeztek, hogy vannak-e rokonaim Erdélyben, erre azt válaszoltam, hogy mindössze kétmillió. 1969-ben kezdődött ez a kapcsolat, amikor már lehetett odautazni. Attól kezdve egyre tudatosabban végeztem a szolgálatokat, magyar kiadású könyveket vittem át. Később, amikor a hollandok is elmerészkedtek Erdélybe, beépítettek a nagyobb szolgálataikba. Közvetlenül a rendszerváltás előtt viszont már nem találtam tanácsosnak kiutazni, megtudtam, hogy a Securitate is érdeklődött utánam. Itthonról folytattam a szervezőmunkát, a holland segélyeket közvetítettem bátor fiatalok segítségével, és hasonlóképpen jutottak ki az illegális Biblia- és énekeskönyv-szállítmányok is.

– A tanítás, az írás, a kutatás, a lelkészi szolgálat közül melyik az, amelyikkel leginkább jellemezné az életpályáját?

– Alapjában véve lelkész vagyok. A teológiát is azért végeztem, hogy az Igét hirdethessem, ezért is lettem biblikus teológus. Minden szolgálatomat lelkészként végeztem, tudományos karrierről nem álmodoztam. Amikor lehetőség nyílt rá, szívesen tanítottam, és talán nem is rosszul, mert akiket tanítottam, azok közül sokan vitték valamire. De együttvéve az írást, a tanítást, mindent mint református lelkipásztor csináltam. Még jobban megfogalmazva, mint Jézus Krisztus szolgája.

– Nyugalmazott lelkipásztorként milyen szolgálatokban vesz részt?

– Nyugdíjas vagyok, de nem nyugalmazott. Nekem ez utóbbi azt jelenti, hogy elengedem magamat, és nem csinálok semmit. Nem a saját mondásom, én is hallottam, de nagyon találó, hogy a Biblia nem ismeri azt a fogalmat, hogy nyugalmazott apostol. Jelenleg egy ószövetségi bibliaismereti tanfolyamot tartok, havonta egyszer pedig prédikálok a Budapest-Baross téri gyülekezetben, ezzel segítve a lelkipásztornak. Most, karácsonykor és szilveszterkor is tartok istentiszteletet. Azon kívül szolgálok ott, ahova hívnak.

– November 23-án egyházunk Zsinatának őszi ülésén Aranyokleveles Teológus Díjjal ismerték el munkásságát. Az elismerés átvételekor azt mondta, hogy nem a díjat köszöni meg, hanem a mögötte lévő szeretetet.

– Egész életemben soha nem díjakért dolgoztam. Jézus azt mondta, hogyha mindent elvégeztetek, ami rajtatok áll, akkor mondjátok azt, hogy haszontalan szolgák vagytok. Azt végeztétek el, ami a kötelességetek, ezért nem jár jutalom. Ezért mondtam, hogy a díjat nem köszönöm. A visszajelzések természetesen mindig sokat számítottak, ha például valaki elmondta, hogy a könyveimet tudta használni, segített a tanulmányaiban. Ezek a dolgok nemcsak jó érzéssel töltenek el, hanem az irányt is megmutatják, hogy ezután mit kell tennem.

Jezsoviczki Noémi, fotó: Vargosz

Az interjú szerkesztett változata megjelent a Reformátusok Lapjában. Itt nézhetik vissza a november 23-i díjátadót: