A kötetet Békési Sándor és Sebestyén Katalin mutatták be, az estét Mészáros Márta kiállítása színesítette, amely a könyvhöz készült grafikákból áll, valamint Kercsmár Zsolt zenei közreműködése.

„A könyv külseje nagyon egyszerű, a visszafogott, tiszta tipográfia illik a tartalomhoz, mert Fekete Ágnes mondatai is ilyen tiszták, egyszerűek, mint a rajzok vonalvezetése" – kezdte a kötet bemutatását Békési Sándor. „A könyv impresszionista, esztétikai megközelítésű, a tapasztalatra épít, a pillanatnyi képekből és hétköznapi történésekből indul ki a szerző, és ezekben mélyül el. Nem a szavak, a logika, hanem az analógia mentén, a látványból, egy gyertyagyújtásból, a napfelkeltéből vagy a harmatból kiindulva jut el a mély teológiai tartalomig. A kötet huszonhetedik oldalán összefoglalja ars poeticáját: „A lelkünknek is pontosan ugyanígy szüksége van lencsére, azaz arra, hogy a kicsiben meglássa a nagyot, és fordítva." Módszerében azt látom, hogy először egy impresszió jelenik meg, amit az esztétikai látás befogad, majd ezt elmélyíti, forgatja magában, és a tapasztalat nyomán teológiai, pszichológiai és etikai igazság születik meg rövid mondatokba sűrítve, például így: „Örülök, mert kicsi vagyok, de Isten nagy." A hitvallásos élet lényege ez az öröm, hogy én kicsi vagyok, de Isten nagy. Hála Istennek, hogy így van! A nyelvezet nagyon egyszerű, hétköznapi, vulgáris, mégis ízes nyelv, kerüli a kegyeskedő nyelvet, amit csak egy zárt kör ért meg, de sokszor ők sem. Csak használják ezeket a vallásos kifejezéseket, mert így illik: kegyelem, bűn, megváltás, de ha megpiszkálnánk ezeket a fogalmakat, nem biztos, hogy meg tudnánk magyarázni, mit jelentenek. Ezzel szemben Fekete Ágnesre jellemző az alázatos, egyszerű beszéd" – fejezte be a méltatást Békési Sándor.

Sebestyén Katalin református lelkipásztor olvasóként közelítette meg a könyvet: „A Jézus életéhez kapcsolódó események átvisznek bennünket saját életünk állomásain, amelyek önmagukban sokszor reménytelennek, fájdalmasnak tűnnek. A reménytelenség (vagy akár az öröm) sokszor kitölti a gondolatainkat, másnak nincs benne hely. Aki az ünnepek világítótornyai között hajózva éli a hétköznapjait, az megtöri ennek a „nincs hely-élménynek"-nek a reménytelen körforgását, a Krisztus nélkül múló idő kérlelhetetlen előrehaladását. Mert az idő a mulandóság rendjére emlékeztet, és így sokszor nehéz ünnepelni: minden fordulópont az elmúláshoz visz közelebb. Ebből a kíméletlen egyhangúságból emelnek ki az egyházi ünnepek, és az adventi időszakot osztja fel a szerző és teremt ebből a reménytelenül folyó időből szakaszolt rendet, amelyben nap mint nap felragyog valami, ami nem múlik, hanem telik, és a beteljesedés felé visz bennünket. Az ünnepi, lelki előkészület nem más, mint annak a vágyakozásnak a kifejezése, amely részesedni akar ennek a másfajta időnek, ennek a másfajta rendnek az örömében. Másfelől annak a hiánynak a legmélyebb átérzése is, hogy a magam erejéből csak az elmúlás napjait gyarapítom. Amikor kinyitom ezt az adventi könyvet annál a napnál, ameyiknél tartok, mindig egy Ige fogad, és odakapcsol ehhez a másfajta rendhez. Ha így odafordulok az Isten idejéhez, akkor észrevehetem, hogy Ő jelen van. Jó megélni, hogy az Istennel való találkozásban nem vagyok egyedül, mert van még valaki, aki hasonlóképpen halad az adventi rendben, és ugyanazt olvassa, mint én. Ebben a találkozásban esélyt adok Istennek arra, hogy Lelke által feltárja a lelkem legmélyebb vágyát: a mennyei rend, a megváltás rendje iránti vágyat. Esélyt adok arra, hogy felcsillantson egy sugarat az örökkévalóság fényéből, és mégiscsak legyen hely számára és nekem is ebben a világban. Ez a közösen eltöltött idő a gyógyulás ideje, amelyben Isten cselekszik. Az advent ideje a hajnal: már látom, hogy eljön a világosság, de még csend van, még minden mozdulatlan, még minden vár, és mégis minden mozdul a napfelkelte felé. Talán jó időt adni a hajnalnak a magam életében is, ebben szegődik mellém útitársul ez a könyv, azzal, hogy két mondat között egy kis szünetben hirtelen színteret vált: a hétköznapi történetből az üdvtörténet részese leszek, és akkor megtörténik a csoda: odaélhetem magam Krisztus elé, mert Ő is odaéli magát az életembe."

Fekete Ágnes elmondta, hogy az advent a legkedvesebb ünnepe: „Minden, amit a mai korban megél az ember, az advent. A fokozott várakozás a világ végére, Jézus visszajövetelére, az advent az egész létünk nagy metaforája. Ez a kötet az elmúlt tizennyolc évben a Kossuth Rádió református félórájában elhangzott áhítatokból született. Nagy élmény volt számomra is megkeresni ezeket a régi áhítatokat, így a saját eddigi életutamat is végignézhettem ezek mentén. Adventben igazából nem elsősorban mi várunk, hanem minket vár az Isten. Nekünk kellene megérkezni Hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy rajtam múlik az eljövetele, mert eljön nélkülem is, de sokszor bevár minket, ahogyan a tékozló fiút az Atya. Tavaly jelent meg a böjti áhítatoskönyv, onnan jött az ötlet, hogy folytassuk a sorozatot. Az negyven nap, ez meg négy hét, így maradt a négyes szám a borítón. Szeretném az olvasókat minden leírt gondolattal elindítani saját megértései felé, kicsit továbblökni, hogy Istenhez közelebb kerüljön."

Horváth Zsuzsanna

Forrás: Parokia.hu