Milyen bibliai alapja van az új kenyér ünnepének?

Az új kenyér nem ősi fogalom, hanem a 19. században jelenik meg a református kultúrában. Ez az alkalom hálaadó ünnep – hálaadás az aratásért, a teremtő Isten cselekedetéért, aki ételt és italt ad, gondot visel a bűnös emberre. Noé hálaáldozata után ezt olvassuk az Úr terveiről: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8,22) Sok vallásban és kultúrában megjelenik az a gondolat, hogy ugyan a vetés és az aratás a mi fáradságunk, orcánk verítéke, de az áldást Isten adja, ahogy azt a 127. zsoltárban is olvassuk: „Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2) A bűnös emberi világban a föld tövist, kórót és bogáncsot terem, a táplálék Isten adománya. A földművelő kultúrának épp ezért fontos eseménye, amikor a terményért, az ételért ad hálát az ember és a gyülekezet. Szerintem a legnagyobb probléma, hogy elfelejtünk hálát adni, felismerni, hogy minden ajándék: az élet, a megélhetés, a gondviselés. Még rosszan termő években is lehet hálát adni azért, amit Isten kirendelt. Talán ennek tudata – elég, amit Isten nekünk kirendelt – válasz lehetne a túlfogyasztás problémájára is. 2016-ban augusztus 8-án volt volt a túlfogyasztás világnapja: innentől a bolygó tartalékait éljük fel.

Magyarországon ez a hálaadás sajátos módon az államalapítás ünnepével kapcsolódik össze.

Bizonyos ünnepeknél több tartalom is találkozik. Hazánkban az új kenyérért való hálaadás az István király-kultusszal is összefügg. Magyarországon speciálisan kötődik augusztus 20-hoz az államalapítás gondolata, ami tulajdonképpen gondolatátvétel – István király római katolikus szentkultusza alakult át a nemzetállam megalapítójának gondolatává.

Mennyiben egyeztethető össze az István király-kultusz a református gondolkodással?

Erről a kérdésről sokan és sokat vitatkoztak. Az István király körüli kultusz a római katolikus egyház liturgikus rendjébe kapcsolódott, amely a 17–18. században, a barokk kor és a Habsburgok uralkodása alatt kezdett további jelentésekkel bővülni. Augusztus 20. a 19. században vált piros betűs ünneppé, már egy szekuláris jellegű társadalomban. A 19. század elején, az 1820-as években volt egy nagy felmérés, amikor a református egyházkerületeket is megkérdezték, hogyan ünneplik István király napját. Az őszinte válasz így szólt: sehogy, mert ez nem református ünnep. Ettől az időtől kezdve próbáltak a protestáns egyházak is valamit kezdeni augusztus 20. ünnepnapjával. Vannak arról adataink, hogy István király napján a pesti evangélikus templomban a reformátusok és az evangélikusok közös ünnepi istentiszteletet tartottak az akkori óbudai lelkész, Dobos János igehirdetésével: igyekeztek István király biblikus erényeit fölmutatni és kifejezni, hogy a protestáns ember is a korona hű alattvalója. István király 1038-ban halt meg – 1938-ra Ravasz László kidolgozta az 1930-ban megjelent istentiszteleti rendtartás pótfüzetét István király napja kapcsán. Az abban foglalt olvasmányok, imádságok, igehirdetés-minták a biblikus királykép aspektusaival foglalkoztak, és István király erényeit kívánták kiemelni. Nyilván a Szent István-kultusz számunkra nem fogadható el, mégis hangsúlyoznunk kell, hogy István a keresztyén király, akinek tanításai a protestáns embereknek is mértékadók. Ha megnézzük a magyar koronát, több ősi keresztyén szimbólumot fedezünk fel rajta: a Pantokrátort, a mindenható Istent, aki uralkodik, vagy éppen a keresztet. Nagyon fontos Istvánban a keresztyén államférfit látnunk, aki egyház- és államszervezetet alapított, és a keresztyén etika szerint akarta vezetni ezt az országot – nyilván a 11. század kontextusában.

A reformátusoknál István király helyett a kenyér kerül a fókuszba augusztus 20. környékén. Milyen liturgikus szerepe van a kenyérnek?

A kenyér minden vallás alapeleme, ahogy a tűz, a víz vagy az olaj is. A kultuszok, a liturgiák a mindennapjaink legfontosabbnak gondolt részeire építenek. A kenyér – függetlenül attól, hogyan készül – ősi szimbólum, amelyért a Miatyánkban is könyörgünk: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” A kenyérben mint kifejezésben benne van az élethez, az életminőséghez, a létezéshez szükséges alap. A templom, amelyet Isten házának is nevezünk, valóban olyan, mint egy ház: van benne asztal, ahová ugyanúgy, mint egy családi hajlékban, letelepszik a család. A gyülekezet családja is egy asztalhoz hivatalos, ahová letelepszünk, ahol kenyeret és bort veszünk magunkhoz – Magyarországon fehér, kemencében sült cipóból vágva. Az úrvacsorában adott kenyér a mindennapi kenyér, amit eszünk – különös jelkép ez a magyarság számára, ahol nagyon erős a földművelő kultúra. Sok helyütt megvolt annak a mód­ja, hogyan kell sütni az úrvacsorai kenyeret – és az úrvacsorai bor is valamely gyülekezeti tag saját terménye volt, hiszen ami a miénk, azt ajándékba kaptuk. A mély jelentések mellett ezen az ünnepen azért is hálát adunk, hogy Isten gondoskodik az életünkhöz szükséges alapvető dolgokról – ennek jele, hogy ugyanazt a kenyeret vesszük úrvacsorai jegyként, mint amit otthon is eszünk. Szép szokás, amikor istentisztelet után a gyülekezet együtt fogyasztja el az úrasztalára feltett kenyeret, mint ahogy a zsidók az áldozat egy részét is közösségben ették meg: ennek a tettnek közösségteremtő ereje van. Az 1Kor 11-ben, amikor Pál apostol az úrvacsora szereztetési igéjét írja le, közös étkezésről, agapéról beszél. Az ókori kultúrában sokgenerációs otthonokban éltek az emberek, akik a felházban lévő refektóriumban gyűltek össze a kiemelt jelentőségű közös étkezésekre. A magyar és a külföldi irodalomban sokáig, a reformáció után is felházliturgiának nevezték az úrvacsora szertartását. A felház – ahová például Dániel ment fel imádkozni – a kiemelkedő pillanatok helye. Pál apostol kritikával illette a korinthusiaknál, hogy nem különült el náluk az étkezés a megszentelt étkezéstől: a gyülekezet gyakorlatilag piknikezik, nem pedig közösen, egymással ugyanazt megosztva étkeznek. A terített asztal státusszimbólum is lehet: a liturgiában, az istentiszteletben nem ez a lényeg, az úrasztalához egyszerre jön férfi és nő, szolga és szabad ember, egy kenyérből tápláltatunk, Krisztusban egyek vagyunk.

Kikkel tápláltatunk egy kenyérből? Kikkel kell megosztanunk az asztalunkat? Átszínezi ezeket a kérdéseket napjaink világméretű kenyérválsága, ami sok aggodalommal és elzárkózással jár.

Amikor egyesek a migránsválsággal kapcsolatban István királynak a jövevények befogadásával kapcsolatos tanításaira hivatkoznak, elfelejtik, hogy ott nem az iszlámról van szó: ehhez a lelki, nem piknikasztalhoz meghívással jön az ember. Számos bibliai példát használnak rosszul a migránsválsággal kapcsolatos párbeszédben: Ruth például integrálódik a zsidóságba – akivel egy kenyeret szegünk, azzal egy kultúrának a részei vagyunk. A mai napig többet jelent egy asztalhoz ülni valakivel, mint hogy összeverődünk egy gyorsétteremben. Nyilván fontos segíteni, kenyeret adni az éhezőnek, de sokkal többet jelent az, amikor megosztom valakivel a kenyeremet, azt, ami Isten kegyelméből engem éltet. Összetett probléma ez: az olcsó munkaerő behívásával még nem jön önmagától létre ez az asztal- és kenyérközösség.

A mindennapi kenyér jelentése is árnyalódik: sokan már nem tudják megenni a fehér lisztből készült cipót, pedig a kenyér a legalapvetőbb szükségleteink jelképe. Mi akkor az ember legalapvetőbb szükséglete, lelki tápláléka?

Ez nagyon nehéz kérdés: mi az, hogy lelki táplálék? Több olvasata van a történetnek. Valljuk, hogy az ember nem csupán test, mert Isten élő lélekként teremtett bennünket. A keresztyén hit az ember teljes valóságát hangsúlyozza – még a leginkább materialista embernek is szüksége van megfoghatatlan, lelki dolgokra, például reménységre, ami nem ragadható meg a fizika vagy a matematika eszközeivel. Vannak fogalmaink, amelyek nehezen érthetők a mi mechanikus világképünk felől nézve, amely azt gondolja, hogy a törvényszerűségek ismerete által az egész valóságot felismeri, pedig az jóval több ennél. A lelki táplálék az, amivel az ember megtalálja azt a többet, amellyel minőségivé teheti életét, békére találhat. Mi, keresztyének úgy értelmezzük ezt, hogy az ember fölfelé nyitott lény, aki hallgat az önmagát nekünk kijelentett Istenre, ő pedig nemcsak a testünket, hanem a lelkünket is táplálja. Azonban ez a többre vágyás minden emberben megvan, nem csak a hívő keresztyénekben, és a világ gátlástalanul kínálja különféle portékáit, amelyektől az emberek a megelégedésüket és kiteljesedésüket várják. Nekünk az a feladatunk, hogy az Úrtól kapott bölcsességgel és a hit mértéke szerint beszéljünk az emberekhez, akiket ugyanúgy megmentett elbukásukból Jézus Krisztus. A lelki táplálék nekem az, ami az ember életminőséghez járul hozzá, ami előrevisz, egésszé teszi az ember életét.

Szó volt a Miatyánkról, amelyben Jézus a mindennapi kenyérért tanít könyörögni, János evangéliumában azonban azt mondja: én vagyok az élet kenyere. Miért könyörög a kenyérért külön Jézus?

A Miatyánk a hegyi beszéd része, amely nem szerepel János evangéliumában. A tanítványok imádkozni tanulnak Jézustól. Vélhetően ez az imádság elemeiben, felépítésében hasonlít a zsidó emberek imádságaihoz: Istent szólítja meg, magasztalja, az ő országáért könyörög – tehát nem az emberrel kezdődik. Ezekkel kezdve érkezhetünk csak el a mindennapi kenyérért és bűnbocsánatért könyörgésig, és emelkedhetünk újra Istenhez. A kenyér maga szükségleteink legteljesebb összefoglalása. A mindennapit azzal a görög szóval fejezi ki az ige, amely a katonák napi zsoldját is jelentette, amit mindig előző este kaptak meg. Akárcsak a pusztai vándorlásban a mannát, amellyel nem lehetett harácsolni: mindig csak annyi marad romlatlan, amennyi aznapra kell. Amikor Jézus azt mondja, én vagyok az élet kenyere, akkor önkijelentést tesz – de a kettő összeér a mindennapi szükségletekben, amelyekre mindig a gondviselő Isten felel, és a legfontosabbat adja nap mint nap nekünk: önmagát Jézus Krisztusban.

Bagdán Zsuzsanna

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2016. augusztus 21-i számában.