Az élet alapvetően közösségi jellegű jelenség. Az egyén is Isten teremtő gondolata, de a legkiválóbb egyén sem tud létezni közösség nélkül. A nemzet ugyan kései és európai képződmény, de egzisztenciális összefüggések foglalata, hiszen az európai kultúra és szellem még ma is, az individualizmus egyre szabadosabb világában is, ezen a közösségformán épül fel.

Különösen is fontos ez egy olyan népnél, mint a magyar, amely rokontalanságban él környezetében, és nagy szolidaritásra nem számíthat szomszédaitól. A másik körülmény, amely erős nemzeti összetartást követel, az a magyar nemzet „mérete". Az Európában kialakult nagyhatalmi politikák sokszor diktátumos világában a „kicsik" rákényszerülnek önvédelemből is az összefogásra. A magyarság történelme során gyakran volt kénytelen birodalmi igényekkel harcolni. Sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy történelmünk függetlenségi szabadságharcok láncolata. De hiába voltak kiválók vagy kevésbé kiválók az emberi és/vagy európai egységről álmodó honfitársaink, abból nem lett semmi. Trianon pedig megmutatta, hogy az európai imperializmus nem győzhető le.

A kommunizmus 1989-es összeomlása után úgy tűnt, hogy a közben kialakult nyugati gazdasági integráció, amely egyre inkább politikai jelleget is öltött, nagy lehetőségeket kínál nekünk, magyaroknak is. Megújított szolidaritással ki tudunk szabadulni a külső pénzügyi függőségből, és mozgósítani lehet az emberi erőforrásainkat.

A magyar reformátusság történelme során mindig példamutató áldozatkészséget tanúsított a nemzeti ügyekben, vagyis lényeges összetartozási hajlandóságról tett bizonyságot, és óriási áldozatokkal tartotta fenn a nemzeti művelődés kiemelkedő iskoláit.. Függetlenségi harcainkban a katonák többsége még akkor is protestáns/református volt, amikor a vezetők többsége már katolikus (Rákóczi-szabadságharc). A magyar politikai elit pedig az országos arányszámon felül volt református, ők adott esetben nagy személyi és családi áldozatokat hozott hazánkért.
Június 4-e persze tulajdonképpen gyásznap volna, de a nemzeti-keresztyén polgári kormány realista módon – nagyon helyesen – optimizmusba akarja a gyászt fordítani, egyébként is a történelem soha nincs véglegesen „lefutva". Szomszédaink soviniszta, beolvasztó politikájának – sajnos – mára ugyan gyorsuló eredményei vannak, de teljes eredményei nem lehetnek, ha összetartunk és segítjük egymást! Ehhez persze sokat kell tenni, különösen gazdaságilag és kulturálisan (öntudatilag). Sajnos ebben a munkában a hazai baloldali politikára nem lehet számítani.

A Kádár-rendszer depolitizáló, elközönyösítő politikájának máig élő következményein túl ez is oka sikertelenségeinknek. Bár a fiatal nemzedéknél már mutatkoznak jó tendenciák is.

A nemzeti összetartozás alapvetően fontos a megmaradás szempontjából. Ha jól elemezzük ugyanis az európai „uniós" politikát, akkor azt látjuk, hogy a nagy „európai" politikát folytató országok a saját érdekű nagy globalista érdekek kiszolgálói, mert ez a kurzus azért nekik még mindig hasznot hoz. Ezért aztán nekünk a spekuláció helyett a konzervatív termelési módszereket kell követnünk, hogy elkerüljük az alsó társadalmi rétegek teljes kiszolgáltatottságát (amit ma már Görögországban világosan látunk).

A nemzeti összetartozás primátusában egyértelműen érzékelhetjük a (baloldali és jobboldali) nagypolitika manipulációit, vagyis azt, hogy hamis fogalmak és jelszavak alapján vezeti félre a népet (pl. ha a nép az „elitnek" megfelelően szavaz, az demokrácia, de ha nem, akkor az populizmus [=rasszizmus, antiszemitizmus] s a sort folytatni lehet).

A magyarság, ki népként nem kíván sokat, mások érdekére sem tör, de védenie kell magát egy nem jóindulatú közegben. Hiszen ő is Isten teremtő gondolata, értékhordozó közösség, amely gazdagítja a világot. A nagyvilág semmit nem nyer azzal, ha mi nem leszünk. De ebből következik saját kötelességünk is.

Tőkéczki László

A szerző történész, tanszékvezető egyetemi docens, dunamelléki főgondnok. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2016. június 5-i számában.