Mérnökből lelkész

2013. május 17., péntek

Megérteni Isten akaratát és elfogadni azt: nem könnyű, de ez az egyedüli jó, mondja Loránt Gábor. Az Újpest-belsővárosi Református Egyházközség lelkipásztorának hosszú út vezetett el addig, amíg megértette, hogy lelkésszé kell lennie. Katolikusból lett megtért reformátussá, mérnökből lelkésszé.

Tíz évesen került kapcsolatba a református egyházzal. Ekkor látogatott el először a kelenföldi református gyülekezet ifjúsági táborába.

Előző évben, kilencévesen még úttörőtáborban nyaraltam. A gyerekek természetesen ott is gyerekek voltak, de a tábor politikai, ideológiai töltete nagyon nem tetszett. Az egyik esti tábortűz mellett egy nagyon blőd verset kellett volna elmondanom, amelyben, már nem emlékszem, kit kellett volna dicsőítenem. Nem voltam hajlandó rá, ami miatt megszégyenítettek. Ezek után elhatároztam, én többet úttörőtáborba nem megyek. Otthon elpanaszoltam édesanyámnak, mi történt, aki egy kolleganője ajánlásán keresztül a következő évben a kelenföldi református gyülekezet üdülőjébe küldött. Tíz éves koromtól kezdve harmincöt éven át minden nyáron ott voltam. Először gyerekként, majd ifisként, végül beosztott lelkészként.

Miért volt ennyire meghatározó a református tábor?

Egyrészt egy tíz éves gyermek szívesen barátkozik, és én számos jó barátra leltem ott.  Másrészt, mivel a tábor egyházi üdülőben volt és gyülekezet szervezte, ezért minden benne volt, aminek benne kellett lennie, lelki értelemben is. Annak ellenére, hogy mi, akik részt vettünk a táborban, egész nap játszottunk, és az igei alkalmakra, áhítatokra, éneklésekre csak esténként került sor, mégis mindvégig olyan közegben voltunk, amelynek hátterében ott húzódott a megélt reformátusság. Két, élő hitre jutott lelkészházaspár terelgetett minket. Nemcsak foglalkozás szerint voltak lelkipásztorok, hanem hivatásuk szerint is és ennek szellemében törődtek velünk. Egyikük Papp Gyula volt, egy olyan, negyvenes évei közepén járó lelkész, aki a cserkészetet hozta magával, melyet meg tudott tölteni plusz tartalommal. Tudta, hogyan kell átadni a kiskamaszoknak Isten igéjét, milyen út vezet hozzájuk. Rajongtunk érte.

Tizennégy évesen döntött amellett, hogy gyülekezetbe fog járni.

Korábban is jártam gyülekezetbe, csak éppen katolikusba, voltam elsőáldozó, majd bérmálkoztam.   A velem egykorú kelenföldi barátaim konfirmáltak, ifibe kezdtek járni, ahova hívtak engem is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen mindegy, katolikus vagy református templomba megyek. Ezzel a felfogással csatlakoztam az ifihez, és az istentiszteletekre is egyre rendszeresebben látogattam.

Mi fogta meg ennyire az ifiben?

Utólag most úgy fogalmazok – bár akkor még nem érzékeltem tudatosan –, hogy a katolikus templomban, ahová akkoriban jártam, mindenről hallottam, csak a megtérésről nem. Kelenföldön, az istentiszteleten és az ifiben is, újra meg újra előkerült, hogy Jézus meghalt a bűneinkért és feltámadt értünk, ami egy csodálatos lehetőség számunkra. Vagy élünk vele, vagy sem.  Olyan ez – egy leegyszerűsített hasonlattal élve –, mint amikor megkínálnak egy tál süteménnyel, de ránk bízzák, hogy veszünk belőle vagy sem. Hasznunk belőle csak akkor van, ha az kívülről belülre kerül. Jézus Krisztus keresztjéből is csak akkor van hasznunk, ha az kívülről belülre kerül. Csak míg az előbbit étkezésnek, ez utóbbit újjászületésnek, megtérésnek nevezzük.

Önnél hogyan került kívülről belülre Jézus keresztje?

Tudom, hogy még a református lelkészek között is kisebbségben vagyok azzal, hogy hiszem, van predestináció, Isten általi kiválasztás. És ha Isten valakit kiválasztott a megtérésre, akkor annak az életét úgy alakítja, hogy végül el is érkezhessen oda. Bár az ember látszólag maga dönt, mégis Isten határoz felőle, és ennek felismerése a megtérés.

Ahogy utalt már rá, mégis csak nekünk kell elfogadnunk ezt a döntést.

Igen, de Isten gondoskodik arról, hogy ezt elfogadjuk. Én erre harminckét évesen eszméltem rá, akkor születtem újjá. Emlékszem a napra, órára is. Persze ennek nem kell mindenkinél így történnie, van, akinél ez egy hosszabb folyamat. Amikor megtapasztaltam Isten kegyelmét és megtértem, egyik első kérdésem az volt: miért pont éppen én? Társaim, barátaim, kollegáim, akikkel hasonló életutat jártam be, akik ugyanúgy jártak ifibe, istentiszteletre, mint én, és mégis én vagyok az, aki mindezt átéli.  Ez erősített meg abban, hogy azért lehetek én ennek a részese, mert Isten így döntött felőlem.

Hogyan ismerte fel, hogy a lelkészi pályát kell választania?

Amikor élő hitre jutottam, az akkori kelenföldi ifivezető azt tanácsolta, hogy menjek teológiára. Az volt az első reakcióm, hogy tizenöt éve villamosmérnökként dolgozom, és ezen eszem ágában sincs változtatni. Eltelt másfél hónap, és az ifivezető  ismét győzködni kezdett. Megint nemet mondtam. Amikor harmadjára hozta szóba a témát, akkor jutottam arra a gondolatra, hogy bár egyikünk ezt mondja, másikunk meg az ellenkezőjét, abból még nem tudom meg, hogy Isten vajon mit gondol rólam. Hosszú, imádsággal, könyörgéssel teli időszakom kezdődött, amely arról szólt, hogy Isten mutassa meg, mit akar: mert úgyis az lesz a jó, amit Ő akar.

Sokan mondják, nehéz megérteni Isten akaratát és megbékélni azzal, hogy ő irányítja életünket.

Tényleg nem egyszerű. Keményen fogalmazok: úgy kellett nekem a teológia, de különösen is a lelkészség, mint hátamra a púp.  Ahhoz még lett is volna kedvem, hogy teológiából tanuljak valamit, de hogy lelkész legyek? Ültem a gép előtt, terveztem az áramköröket: ez nekem való volt; míg az teljesen idegennek tűnt, hogy velem szemben kétszáz ember hallgassa, amit a szószékről beszélek. Aztán egyszer csak megértettem, hogy Isten mégis ezt akarja. Ennek elfogadáshoz erősen arra kellett gondolnom, hogy Isten szeret, és csak a javamat akarhatja, ha úgy gondolja, hogy lelkésszé legyek. Később visszaigazolást is nyertem, hogy ennek így kellett lennie, és ez nekem is jó. De amikor még döntés előtt áll az ember, az kimerítő, őrlődő, nehéz időszak. Nem lehet azt mondani, hogy megértem Isten akaratát, és azt csettintve, mintegy varázsszóra végrehajtom, hiszen ott vannak az érzelmek, a tapasztalat, a racionalitás, és ezek gyakran mind ellent mondanak annak, amit Isten akaratából megértettünk. Ezért bár nehéz elfogadni akaratát, az az egyedüli jó, és minél inkább megtapasztalja az ember, hogy ez az egyedüli jó, annál könnyebb lesz újra és újra Isten mellett döntenie.  De az is biztos, hogy folyamatosan ágál bennünk valami az Ő akarata ellen, és ez életünk utolsó pillanatig megmarad.

Mit szóltak a kollegái, az ismerősei pályaváltásához?

Bolondnak néztek sokan, a családomból is. Akkor kezdtek igazán csodálkozni, amikor exmisszusként Kelenföldre kerültem, és biztossá vált, hogy lelkész leszek: miért kezdek el valami teljesen mást, ha egyszer jól végzem a munkámat, szeretem is, ráadásul így jóval kevesebbet is fogok keresni. Nem értették, de érdekes volt a számukra, ami velem történik.

Mi az, amiben változott? Az új élet nyilván nem csak azt jelenti, hogy mérnökből lelkésszé lett.

Az a helyes kifejezés, hogy teljesen a feje tetejére állt az életem, és mindez attól volt, hogy megismertem Isten kegyelmét, hogy mi a megtérés, a hitben való újjászületés. Ez nagyon éles, határozott pont volt az életemben. Ezzel egy időben az érdeklődési köröm, az üdvösségről, a hívő életről való gondolkodásom is megváltozott, s ettől kezdve próbálom mindenben Isten akaratát keresni, és mindent ebbe illesztettek bele. Például megtérésem után négy évvel nősültem meg. Itt is az volt az egyik szempont, hogy rendben van, megtetszett valaki, de ez vajon találkozik-e Isten akaratával? Ő is így gondolkodik felőlünk? Amikor egyértelműen kiderült, hogy igen, akkor kezdődött el a kapcsoltunk, és egy évvel később összeházasodtunk. Három gyermekünk született. Így tulajdonképpen a családomat is a megtérésemnek köszönhetem; akár csak az újpesti gyülekezetet. Mielőtt idekerültem, Pomázon voltam beosztott lelkész, ahol adódott volna, hogy majd átveszem a lelkész helyét, akinek hat éve volt még a nyugdíjig. Egyszer csak kaptam egy telefont, hogy az itteni, Újpest-belsővárosi lelkész nyugdíjba ment, érdekel-e az állás. Elővettem egy papírt, amelynek egyik oszlopára felírtam, mi szól amellett, hogy eljöjjek Pomázról, másik oszlopára pedig azt, mi szól amellett, hogy ezt mégse tegyem. Teljesen egyforma hosszú lista lett, így nem kaptam választ. Megint azt mondtam, mint a teológiára való jelentkezés előtt, hogy nem az a lényeg, én mit gondolok, vagy mások mit gondolnak, hanem az, hogy Isten mit gondol. Megmutatta, hogy azt akarja, idekerüljek. Tíz jelöltből választottak ki.

Mi alapján irányítja a gyülekezetét?

Általánosságnak tűnik, de a gyakorlatban kell megélni: meg kell érteni Isten akaratát, és ha megértettük, abba bele kell állni, azt követni kell. Meg vagyok győződve arról, ha én is, a presbiterek is, és a hívő emberek is őszintén keresik az Úr akaratát, ha megpróbálom tisztán hirdetni Isten igéjét, és az ifiórákon, bibliaórákon, rétegalkalmakon, házi csoportokban Isten igaz igéje kerül a középpontba – saját életünkre is vonatkoztatva azt –, akkor itt igazi gyülekezeti élet lesz. Ennek jegyében kezdtük el öt évvel ezelőtt a házi csoportok létrehozását. Jelenleg hét-nyolc csoportunk van, átlagban tíz-tíz fővel. Ezekben a csoportokban mód van arra, hogy az ige mellé egyéni életünk is odakerüljön. Hiszen, ha ez a kettő nincs kapcsolatban, akkor nincs hívő élet. Lényeges, hogy ne egyedül kelljen a gyülekezeti tagoknak a hit küzdelmeit megvívniuk, hanem tudjuk egymással megosztani a problémákat. Ha ez sikerül, akkor mint közösség, mint Isten népe tudjuk egymást tanácsolni.

A Kárpát-medencei református egység, mely 2009-ben jött létre, hivatalos jelmondata: Krisztus a jövő, együtt követjük őt! Ez a „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre" (1Kor 1,9) mondatból ered. Önnek ez mit jelent?

Ha a másik ember hívő, ha a másik közösség hívő, akkor azzal értelemszerűen egységben vagyunk. Ennek jegyében van református testvérgyülekezetünk Erdélyben is. Természetes az is, hogy egyetértek a mondattal, felekezetek közötti értelmezésben is, hogy „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre." Ez nekem azt jelenti, hogy minden ember, aki Jézus Krisztussal mint személyes Megváltójával közösségben van, nemcsak Vele, hanem hitben testvéreivel: a megtért katolikusokkal, baptistákkal is közösségben van. Ezt a lelki egységet nem kell csinálni:  ha az ő mennyei Édesatyjuk Isten, és az enyém is az, akkor Jézus Krisztusban testvérek vagyunk. Ez magától értetődő.

Kováts Annamária, fotó: Sereg Krisztián

Figyelem!

A Reformatus.hu megújult

Ön a Magyarországi Református Egyház korábbi weboldalán jár, amelyet 2020. április eleje óta nem frissítünk. Az itt található információk már elavultak lehetnek. Kattintson és látogasson el megújul honlapunka.