A Genezáreti-tó partján álltam. A szél elbújt a kopár hegyek mögé, forrón tűzött a nap, és nagy kedvem lett volna megmártózni a vízben, de csak arra volt bátorságom, hogy térdig gázoljak be a tóba. Jó volt elhagyni a partot, ahol százak álltak, és a fényképezőgépek memóriakártyáin vég nélkül gyűltek az arcok és a kegytárgyak. Végre lélekben beljebb léptem a napok óta körülöttem nyüzsgő tömegből, és úgy éreztem, hogy most valóban a bibliás időkbe kerültem vissza.

Lélekben egy hajón találtam magam halászok között, és a pirkadat derengő fényében Péter gyűrött arca elárulta az elmúlt órák hiábavalóságát: fölöslegesen dolgoztunk, hálóink mindig üresen tértek vissza. A Jézus mellett töltött idő alatt valamit elfelejtettünk a régi szakmánkból? Valami megváltozhatott? – néztünk tanácstalanul egymásra és önmagunkba. Lemondóan, szótlanul meredtünk magunk elé, amikor a part felől hangfoszlányt hozott a szél: egy ismeretlen ennivalót kért tőlünk. – Semmink nincs! – kiáltott valaki közülünk szinte szégyenlősen, de az idegen újra szólt, és kérte, hogy vessük ki újra a hálót. Kis idő múlva már tele is volt a hajó halakkal, és ettől kezdve a torkunkban dobogott a szívünk. János felismerte az idegenben Jézust, Péter a vízbe ugrott, mi pedig, amint kiszálltunk a partra, parazsat láttunk ott, rajta halat és kenyeret. Aztán Péter a felismert Jézussal hosszan beszélgetni kezdett, mi pedig jóllakottan, boldogan ültünk a parton, a sziklán, és tudtuk, tudtam, szép nap előtt állok, mert újra láttuk az Urat.

Ezek után jó volt feleszmélni, kimenni a vízből, és indulni a kápolna felé. Beléptem a templomba, amely egészen kicsinek tűnt, és a félhomályban csak lassan vettem észre, hogy közepén egy hatalmas sziklatömb tölti be a teret, amelyen a hagyomány szerint kenyérrel és hallal várta Jézus a tanítványait. Ami még inkább megérintett, hogy a sziklatömb nemcsak a falak által körülzárt térben van ott, hanem átmegy a falon, kinyúlik a falon kívülre is. A szikla előtt egyszerű, fehér kőtáblán ez áll: Mensa Christi, magyarra fordítva: az Úr asztala. Elidőztem e különös asztal mellett, és tudtam, valami új illat, új látás száll e kőről hitembe.

A most következő vasárnapokon eleink hagyománya szerint az új kenyérért adunk hálát, amikor – szabad legyen így mondani – a templomodban lélekben leülsz az őseid által középre állított úrasztalához. Lehet, hogy boldogan keresed megszokott helyed az Úr közelében, de talán úgy is lehet, hogy leroskadsz valahol hátul, szélen, mert annyira elfáradtál már, és lélekéhesen csodálkozol, mint vesztett csatából, üres tarisznyával hazatérő tékozló fiú, hogy hallod is, érted is az Atya megbocsátó, szép szavát. Aztán hatalmába kerít az a bizonyosság, hogy újra otthon vagy testvéreid között, és boldogan gondolsz arra: az Úr meghívott téged is. Majd halkan felfakad szép hitvallásod: „Lelkem siet hozzád menni, Ámbár gyenge ereje, Kíván asztalodról enni, Ó, életnek kútfeje! Hogy megelégülhessen, Benned része lehessen." (RÉ 435,1) Az a Mensa Christiről kapott falat kenyér megvigasztal téged, és üdvösségedre válik. Az asztalról kapott darab kenyérben az új életed ízét, illatát érzed, és örömmel indulsz vissza a hétköznapokba.

A hétköznapokba, ahol egy másik asztal vár, ahová mindennap leülsz magányosan, mert egyedül maradtál, vagy gyermekeid sereglenek köréd – nem tudhatom –, és Istennek hála az asztalnál kenyeret szelsz, mindennap étel kerül eléd. Eszembe jut a tónál álló szikla üzenete: az Úr asztala nem csak bent, hanem kint is ott van. Ő teríti azt meg neked, meghallgatva imád: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma." Luther Márton szerint a mindennapi kenyér mindazt jelenti, amire szükségünk van: étel és ital, ház és szántóföld, egy jó szomszéd és barátok, az egészség és a békesség el egészen a jó kormányig.

Kérjünk mindennap hálás szívet azért, hogy van kenyerünk, mert az Úr a templomban és azon kívül is megterít nekünk. A költő Kosztolányinak különös hajnali felismerését kívánom új kenyér ünnepén, mindig és legvégül is, amikor felállunk majd az élet asztalától: „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam."

Szántó József

A szerző tornyospálcai lelkipásztor. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2015. augusztus 23-i számában.