A Bibliában található valamennyi menekülési történet üzenetet hordoz az utókornak. A sokféle egyéni és közösségi sorsot tanulságul írták meg a késői olvasóknak, de leginkább azt az egyetemes történelmi tapasztalatot erősíti valamennyi, amit Jézus – kissé módosított – szavai így fejeznek ki: „menekültek mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Ennek a szomorú realitásnak szinte változatlanul két alapvető oka van a bibliai idők óta: a hatalom (háborúk, politika) üldözése és a természeti csapások. Ha a menekülés egyben megmenekülés is, akkor az mindig Isten gondviselésének a jele. Csoda az akkor is, ha van rá természetes magyarázat, mert csodálatra készteti annak átélőjét. Ezért fakadnak fel zsoltárok, hálaénekek a szorongatott helyzetből megszabadultak ajkán, mert az idejében érkezett segítség új életlehetőséget nyitott meg számukra. Ezért nincs a Bibliában Istentől független menekült kérdés , sőt maga az egész bibliai üdvösségtörténet a szabadulások és megmenekülések történetének medrébe van ágyazva. Minden arra a láthatatlan szálra van felfűzve, hogy Isten nem akarja a bajba került ember pusztulását, hanem, hogy megmeneküljön és éljen.

A Biblia első „menekültje” a bujdosó és kóborló testvérgyilkos Kain (1Móz 4,14), akinek szörnyű bűne ellenére is maga Isten ad menedékjogot a vérbosszú elől. Még az önbíráskodásnak is határt szab az isteni törvény, „mert nem lehet, hogy senkié, vagy emberé legyen az Élet, az Élet” (Ady). Később, egészen más körülmények között ugyan, mégis hasonló módon szabnak határt a vérbosszúnak az ó-izraeli joggyakorlatban a menedékvárosok, ahová a veszélybe került lakosok méltányos igazságszolgáltatásért és védelemért fordulhattak (4Móz 35,6, 9-21). Nem jelentett ez könnyelmű felmentést az önhibáján kívül bűnt elkövető számára, hanem azt az örök üzenetet hordozza, hogy a jog és az igazságszolgáltatás tisztességes mérlegelést és védelmet kell, hogy jelentsen azok számára, akik a mértéktelen bosszú és megtorlás áldozataivá válnának. Sajnos, az újkori diktatúrák árnyékában az ilyen menedékvárosokra ma is szükség van.

Már az ősatyák, Ábrahám és Izsák is átélték, hogy a szárazság és éhség sújtotta földről a túlélés érdekében a jobb gazdasági helyzetben lévő területekre kell menni segítségért (1Móz 12,10; 26, 1-3). A jelentősebb és hosszabb menekülést Jákób családjának Egyiptomba költözése jelentette (1Móz 47, 1-12 ). A későbbi politikai változások azonban az elnyomást és a teljes megsemmisülés veszélyét hozták a népre. A menekültekből üldözöttek lettek. A „szolgaság házából” azonban Isten megszabadította őket. Ennek a szabadulásnak kettősen mély nyoma maradt meg Izrael teológiájában. Egyrészt a pészah ünnep évenkénti hálás emlékezésében élték át újra meg újra a megmenekülés csodáját, másrészt ez az emlékezés a közöttük élő idegenek és jövevények sorsa iránti érzékenységben is meg kellett, hogy mutatkozzék. „Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén” – hangzott az emlékeztetés (5Móz 10,19). A törvény tiltotta a velük kapcsolatos kegyetlenkedést, sőt a szombatnapi pihenés is éppúgy megillette őket, mint a családtagokat (2Móz 22,20; 20,10).

Ezek a fennkölt elvek természetesen nem mindig érvényesültek a mindennapokban. Különösen a fogságból való visszatérés után, a vallási keveredés elkerülése érdekében találkozunk bizonyos idegen gyűlölettel is. Magyarázat ugyan van rá, hogy Ezsdrás pap miért parancsolja meg az idegen asszonyok elbocsátását, amely nem csekély családi konfliktusokat okozott (Ezsd 10,10-44). Azonban ennek ellensúlyaként, már ezzel egy időben foglaltak írásba egy olyan történetet, amely azt beszéli el, hogyan lett Dávid király ősanyjává Bethlehemben egy moábita asszony. Ruth könyve nemcsak egy szép és megható szerelmi történet, hanem több epizódjában a befogadásnak és a jövevényekről való szociális gondoskodásnak paradigma története is. A mezőn elhagyott kalászok és a szőlőtőkén hagyott fürtök ugyanolyan jelei voltak a szegényekről, vándorokról való gondoskodásnak, mint az a keleti vendégjog, amely az utazót éjszakai menedékkel látta el. Micsoda ellentmondás a karácsonyi történetben, hogy a befogadás városában éppen egy várandós anya nem élhetett ezzel a vendégjoggal. De a gyermek Jézus maga is végigjárja népe egykori útját, amikor az eszelős és vérszomjas Heródes király haragja elől szüleivel Egyiptomba menekül. Ő ebben is Dávid fia volt, akinek uralomra jutását gyakori menekülések előzték meg. Saul haragja elől még az ellenséges filiszteusoknál is kap egy időre menedékjogot (1Sám 27), de még szomorúbb párhuzam, hogy saját fia elől is menekülnie kellett (1Sám 15,13-23).

A karácsony körüli történetek annak a Jézusnak az alakját idézik fel, aki kérő szeretettel közelít felénk. Nem követel, hanem befogadást kér. Ám éppen ez a kérő szeretet képes megnyitni mindnyájunkban az emberségnek, együttérzésnek azokat a forrásait, amelyek azok felé irányulnak, akikkel Ő azonosítja magát. „Jövevény voltam és befogadtatok engem”- mondja az utolsó ítéletről szóló tanításában (Mt 25,35).

A kívülről, mintegy idegenként érkező Jézus képe az ősegyház liturgikus beszédmódjában is megjelenik. „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek” (Jel 3,20). Ő úgy van jelen az egyházban, hogy egyúttal kívül is van. Jelenléte nem magától értetődő adottság. Belépése és asztalközössége attól függ, hogy a bent levők felismerik-e a hangját és ajtót nyitnak-e neki. Ha ez a kulcsfordulás megtörténik, akkor az idézett vers szerint egy szerepcsere is lejátszódik: a bebocsátást kérő vándorból vendéglátó lesz. Ő töri meg a kenyeret,amint azt a keleti vendégjogot érvényesítő emmausi tanítványok történetében látjuk (Lk 24, 30 ). Azok tapasztalják meg kibeszélhetetlen titokként, hogy kicsoda Ő, akik nem mulasztanak el éjjeli menedéket adni az ismeretlen útitársnak (24,29). Az inkognitóban érkező jövevény nemcsak külföldi lehet. Lehet olyan kortárs és sorstárs, aki velünk együtt jön az úton. Ezért bíztat az apostol egymás befogadására. Nincs szomorúbb, mint azoknak az elidegenedése, akik egymáshoz közel vannak. Mert ők sokszor ok nélkül menekülnek. Családból, egyházból, hazából. A nagy modern népvándorlásban nem is olyan könnyű eldönteni, ki az igazán menekült. A menedékvárosok „kapuiban ülő bölcseknek” a tiszte megítélni, hogy ki az, aki az életét menti és ki az, aki csak a könnyebb élet reményében próbál szerencsét.

A menekült sorsnak és jövevénységnek van ezen túl egy általánosabb üzenete is a Bibliában. Már az ősatyák úgy írták körül földi életidejüket, mint vándorlásuk idejét (1Móz 47,8). A gyakori menekülések életszemléletet formáltak. Aki tudja, hogy ő „idegen és jövevény” a földön (Zsid 11,13) , annak átalakul az értékrendje. Az útitáskába nem fér be minden és különben is, az élet több, mint a batyu, amit a hátunkon cipelünk. Az ilyen ember nemcsak kiszolgáltatott, hanem szabad is. A szellem nomádja – amint egy újkori gondolkodó nevezte magát – nincs hozzákötve előítéletekhez, kialakult sémákhoz. Mégsem gyökértelen, akit ide-oda sodornak a körülmények. Az ősegyház egy sajátos identitást adott a sokféle nemzetiségből, tradícióból, társadalmi helyzetből összekerült gyülekezeteknek. „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek”(Ef 2,19). Az egyház olyan hely, ahol nem idegenek élnek egymás mellett, hanem azonos jogú mennyei állampolgárok. Mivel befogadták őket, ők is képesek befogadni másokat. Közben fogalmuk sincs arról, hogy néha „angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2).

Szűcs Ferenc