Sebesi Ildikó a környékbeli, Maros-megyei falvakban szolgálva ismerte meg a mélyszegénységben élők gyermekeinek sanyarú sorsát. Ekkor határozta el, hogy családi örökségét, a havadtői nagyszülői házat a kilátástalan helyzetű kicsinyek javára fordítja. Az elmúlt két évtizedben több mint százharminc gyermek nőtt fel kezei között, akik előtt egészen addig nyitva áll az otthon, amíg nem érzik úgy, hogy a saját lábukra tudnak állni. Jelenleg huszonkét lakója van a háznak, kicsik és nagyok egyaránt. Önerőből és adományokból tartják fenn magukat és nem is szeretnének intézményesülni, mert attól félnek, hogy a légköbméterek, a bürokrácia és a számok útvesztőjében éppen az veszne el, ami most az otthon lényege: a gyermekközpontúság és a személyesség.

Egy nap Havadtőn

Délután négy óra magasságában gördülünk be a takaros ház fehér udvarára. Épp a szilencium közepébe érkezünk: a gyerekek ebéd után egy környékbeli tanárnő vezetésével együtt írják a leckét. Míg mi megkóstoljuk a házi paradicsomléből készült levest, ők izgatottan várják a nap fénypontját: a bibliaórát és a házi áhítatot. Minden napra jut egy-egy igeszakasz, amit közösen dolgoznak fel. Aznap épp a csodálatos halfogást, vagyis a tanítványok emberhalászokká hívását beszélik át. A tiszteletünkre kis műsorral is készültek: szavalnak, énekelnek és furulyáznak. A nagyok a kicsikkel játszanak, mesélnek nekik, gyerekkacagástól hangos a közösségi tér.

Mint minden étkezést, a vacsorát is rövid hálaadó imával nyitja meg egyikük. Az asztalra főként saját alapanyagokból készült ételek kerülnek, ugyanis az otthonban szinte mindent maguk termelnek meg. A zöldségeket, gyümölcsöket együtt gondozzák, takarítják be és dolgozzák fel: lekvárt, befőttet, pástétomot készítenek belőlük. Már kiskoruktól részt vesznek a ház körüli teendőkben, besegítenek a konyhán, ellátják az állatokat, havat sepernek, vajat köpülnek, szappant főznek, falat meszelnek. Ki-ki az életkora és a kedve szerint, mert itt semmi sem kötelező, mégis mindenki egész évben szorgoskodik.

Időben térünk nyugovóra, mert másnap korán csörög az ébresztő. Míg a nagyok készülődnek, a tiszteletes asszony a kisebbek haját fonja és az iskolások történelem leckéjét hallgatja. Reggeli után libasorban lépegetünk az iskolába vezető három kilométeres úton. Bár a gyerekek az ingyenes iskolabuszra is szállhatnának, azt mondják, a közös sétát jobban szeretik. Közben mindenféléről beszélgetnek: az iskoláról, tanítókról és barátnőkről, mókázásról és játékokról, hogy mennyire szeretnek rajzolni és Havadtőn lakni.

Az otthon melege

Miután az utolsó gyerkőc is beült az iskolapadba, megszaporázzuk lépteinket, hogy a házban maradt felnőttekkel is válthassunk néhány szót. „Az életre neveljük a gyermekeket, hogy becsületes, hívő magyar emberekként megállják helyüket a társadalomban” – mutat rá az otthon küldetésére Sebesi Ildikó. A lelkésznő mindent megtesz azért, hogy a növendékek megtalálják hivatásukat és életcéljukat. Az otthon vállalja az iskoláztatás költségeit, a főiskolai tanulmányok és a szakmák elsajátításában is segíti a fiatalokat.

„Alázatosak, kedvesek, szelídek, segítőkészek és szorgalmasok, a tanárok is csak dicsérik őket – meséli elcsukló hangon az otthon vezetője – pedig óriási hátránnyal indultak”. Volt, aki a mezőről hazatérve végignézte, ahogy a lángba borult ház felemészti kisebb testvéreit, még ma is sokszor álmodik róluk. Másokat annyira éheztettek a szülők, hogy a patakból kifogott élő hallal laktak jól. Van egy kislány, akinek nem is tudják pontosan a korát, mert nincs anyakönyve, pár hónaposan hagyták a ház küszöbén. Volt, akit a szénégetők kezeiből mentettek meg. Legtöbbjük szülei meghaltak vagy elhagyták őket, nem járnak hozzájuk látogatóba sem.

Újrakezdett életek

A huszonhárom éves Attila sem tartja a kapcsolatot a szüleivel. Azt mondja, nem vágyik haza, ott csak kiabálás, veszekedés és verekedés várná munka után. „Nekünk ez az otthonunk. Ha lehetne, örökké itt szeretnék élni, a tiszteletes asszony közelében, aki anyukánk helyett anyukánk” – mondja, és szelíd szemeiben egy könnycsepp csillan meg. Édesanyja hozta el kilenc évesen az árvaházba a testvéreivel együtt. Azelőtt nappal a tehéncsordára vigyázott éhen, éjszaka kukoricát őrzött. Míg vérszerinti szüleinél havonta egyszer látott kenyeret, most ő készíti a mindennapi betevőt, ugyanis pékként dolgozik a közelben. Bár az elején kicsit nehéz volt, most már nagyon szereti a munkát, néhány hónapja csoportvezető is, az egyik legjobb munkás.

A házban sikerült megnyugodnia, a látottakat Ildikó és a hit segítségével feldolgozni. Úgy hiszi, hogy Isten látta a rossz sorsukat és ő vezette az otthonba a testvéreivel. „Amikor lefekszem, megköszönöm neki az eltelt szép napot, azt, hogy itt lehetek és dolgozhatok” – mondja. Jövőbeli terveiről elárulja: szeretne családot, feleséget és gyerekeket. De csak egyet vagy kettőt, hogy biztosan mindent meg tudjon adni gyermekeinek. Saját útjáról is mesél majd nekik, és az otthonról, ahol tisztességet és jóságot tanult. Arra a kérdésre, hogy mit kapott Havadtőn, egyszerűen azt feleli: az életét.

Hajni nagyon szeret segíteni az embereknek, ezért is tanul ápolónőnek Marosvásárhelyen. Édesapja három éves korában halt meg, édesanyja egyedül nevelte a testvérével hétéves koráig. Ekkor került az otthonba, mert itt jobbak voltak a körülmények és a továbbtanulás lehetőségei. Örömmel emlékszik vissza a megérkezés napjára: bár nem tudta, hogy milyen lesz a házban, de nagyon várta, azt érezte csak, hogy valami nagyon jó történik vele, igazi nagylánnyá válik, aki már nem otthon lakik.

Neki is minden álma a családalapítás, azt mondja: fiatalos, megértő ugyanakkor következetes, gyermekeit féltő édesanya szeretne lenni. A fiatal lány azon kevesek egyike, aki jó kapcsolatot ápol édesanyjával, de a lelkésznőhöz is szorosan kötődik. Az első naptól mindenről kikéri Ildikó néni véleményét és tanácsát. „Mi itt egy teljes nagycsalád vagyunk, egy anyával és sok-sok testvérkével” – fogalmaz.

Adni és kapni

A havadtői gyermekek soha semmit nem kérnek, de mindent örömmel és hálával fogadnak. Nekik a meleg vacsora, a kényelem, a játékok, a tankönyvek és a cipők nem természetes dolgok, hanem kincsek, amiket megbecsülnek. „Nem felejtik el, hogy honnan jöttek és merre tartanak. Más életet szeretnének, mint amilyen a szüleiké volt, ezért is tanulnak ilyen jól” – avat be minket Ildikó.

Ildikó és munkatársai alapelve, hogy minden gyermeknek joga van a teljes és boldog élethez, ezért igyekeznek felépíteni számukra egy biztos alapokon nyugvó jövőképet. „A tenni akarás a legfontosabb, hiszen azért élünk, hogy segítsünk másokon. Isten célja ezzel az otthonnal, hogy életeket mentsünk, hogy ott halásszunk, ahol zavaros és mély a víz, ahol nehéz az élet” – mondja céljaikról az otthon vezetője.

A gyerekek nemcsak kapnak, hanem adnak is: a legutóbbi időkig a falu rászoruló időseinek vittek ki ebédet, ha még maradt egy-két adag. Közben elmentek bevásárolni vagy épp a ház körül segítettek. „Így megtanulhatják a szeretetszolgálat lényegét – vallja a teológus. – Nemcsak kapnak, hanem adnak is”.

Úton hazafelé meglátogattuk az otthon egyik fő támogatóját, a marosvásárhelyi Demeter családot. Már hagyomány náluk, hogy decemberben gyűjtést hirdetnek a havadtői gyermekek javára. Ilyenkor több autónyi tartós élelmiszert, ruhát, cipőt és játékot visznek el nekik. „Nem vagyunk szervezet, csupán egyszerű emberek, akik segíteni szeretnénk, és ez bevonzza a többi embert is, így terjed az otthon híre” – hangsúlyozza Demeter Irén hitoktató.Havadtő javára január 19-én az Offbeat kórus jótékonysági koncertet szervezett Budapesten, amelynek bevételét a kórustagok a február 16-i hétvégén adják át a kezdvezményezetteknek. Meggyőződésük, hogy segítségnyújtásra mindig van alkalom, csak kanálist kell ásni és jó irányba terelni a cselekvési vággyal teli jólelkű embereket. 

Szoták Orsolya, fotó: Vargosz