Sztojka Szabinának már a neve is elárulja származását – hiszen a vezetékneve gyakori a cigányok között. Volt egy időszak a most huszonhárom éves, a kiskunhalasi gyülekezetbe járó egyetemista lány életében, hogy nem szívesen mutatkozott be a családi nevén. A keresztény hit megtalálása, egy nemzetközi közegben eltöltött év, más hitvalló cigányok megismerése és egy bensőséges közösség hozzásegítették ahhoz, hogy elfogadja apai örökségét, sőt természetes örömmel és hálával beszéljen róla. Ma Szabina a református cigánymisszió fáradhatatlan munkatársa, konferenciaszervező, tolmács és néha játékmester.

– Édesapám tizenhárom gyerekes, lókereskedő cigány családból származik, édesanyám pedig „magyar". Romungro zenész és teknős (beás) cigány is van a rokonaim között. Drága mámim, a nagymamám tipikus szoknyás-kendős kalocsai csuráró asszony volt – mondja Szabina, aki a cigány szokásokban az erős kötelékeket, az összetartó családot értékeli a legtöbbre. – Ha a rokonságban bármi történt, akkor mindenki ott volt. Egy keresztelőre százan is összejöttünk, húsvétkor hatvanan érkeztek locsolkodni, és hétköznapokon is meglátogattuk a rokonokat. A húgommal nem volt szabad levágnunk a hajunkat, és ha férfi érkezett a házba, akkor be kellett mennünk a szobába – emlékezik vissza a lány, akit szülei még kéthónapos kora előtt katolikusnak kereszteltettek, hogy „ne fogja őt az átok".

– Tetszett a keresztény ovi, ahová azután kerültem, hogy a tanyasi szoba-konyhából egy kétszobás kiskunhalasi házba költöztünk, és otthon is bevezettem az asztali imát. Sőt, hunyorogva ellenőriztem, hogy mindenki tényleg imádkozik-e. Anyukám azt akarta, hogy ének-zene tagozatos általánosba menjek, és a produkcióm után a felvételin a tanár néni azt mondta, hogy nagyon jó, de mi lenne, ha nem ilyen istenes énekeket énekelnék. Tudok-e népdalt? Mondtam, hogy nem, és fel nem foghattam, mi a baj a kedvenc dalaimmal.

A cikk a ciganymisszio.reformatus.hu oldalon folytatódik. Rövidített változata megjelent a Reformátusok Lapja 2015. május 10-i számában.

Szerző: Naszádi Kriszta, fotó: Dimény András