Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelmű volt, hogy követi a példáját?

Hagyomány ez nálunk, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban kapott lelki indíttatás azonban meghatározó volt, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi-féle képes bibliát. Bátyám számtan–fizika szakos tanár lett, húgom pedig angol–magyar szakos tanárnő.

Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez az életében?

Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött tizenhét év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket fel kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága és egyben kényszere is volt.

Újszövetségesként a „nyelveken szólás" nem áll távol öntől. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A '60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen.

A kolozsvári Brassai Sámuel-iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, így a két év alatt jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont tudom használni.

Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológiai tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?

A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományokhoz vonzódtam.

Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Sosem kacsintgatott a sportolói pályafutás felé?

Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt iskolába, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Jó csapat gyűlt össze. Akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi nekem nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel: ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.

Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a feladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?

Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. Igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam beszélni velük. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.

Mi volt fontosabb önnek az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?

Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején elmélyedtem a szinoptikus kutatásban és a modern Jézus-kutatásban. El is kezdtem az első és a második thesszalonikai levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem a kommentárírás minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is.

Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?

Erre nem gondoltam. Amikor egy tanári kar tagja vagyok, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel" veszek részt a gyűléseken. Hosszú évek alatt én legalábbis így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a '30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek idején, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetemen több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdá­szokkal, művészekkel folytatott párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.

Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetést kapott nemrég a Magyarországi Református Egyház Zsinatától. Mit jelent ez a díj?

Mindenféleképpen pozitív visszajelzést, azt, hogy a szakmabeliek figyelnek az írásaimra és elismerik a munkámat. Elégtételt is jelent, hiszen karrierem vége felé közeledve érzem, nem volt hiábavaló a munkám.

Geréb Zsolt Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgáját 1963-ban tette le, ezután Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994 és 1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet angol–román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig. A Magyarországi Református Egyház Zsinata 2015. november 19-én Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetéssel jutalmazta munkásságát, a díjátadón a Doktorok Kollégiumának elnöke, Bölcskei Gusztáv laudálta. Az interjú a Reformátusok Lapja 2016. január 10-i számában jelent meg.

Somogyi Botond, fotó: Vargosz