Elviselhetetlen élet

Hasszánnak, a családfőnek saját üzlete volt Irakban, hűtők és légkondicionáló gépek alkatrészeivel kereskedett, szabadidejében pedig a gyülekezetében volt önkéntes hitoktató. „Nagyon jól éreztem magam a fiatalok között, szívesen foglalkoztam velük” – mondja, és büszkén mutatja a gyülekezeti életet bemutató fényképek között a hittanos csoportok képeit is. Kiderül, hogy a férfi ősei mindig is keresztyének voltak, és ő maga is az ősi asszír katolikus közösséghez tartozik. Felesége, Ragad is keresztyén, ő tanítóként dolgozott egy bagdadi iskolában. Újpesti lakótelepi lakásukat is, amit a Református Menekültmisszió lakhatási programjának segítségével bérelnek, keleti szentképek díszítik, és az arab nyelvű Biblia is ott van a könyvespolcukon.
Hasszánék nem akarják védeni Szaddam Husszein rendszerét, de mint mondják, a keresztyéneknek abban az időben nem voltak problémáik. Voltak súrlódások, ami szerintük természetes egy nem keresztyén többségű országban, de Krisztus követőinek az üldözése a 2003-as háború után kezdődött: papokat öltek meg és templomokat robbantottak föl a muszlim radikálisok, mert az amerikaiak kiszolgálóiként azonosították őket. Ragadot például arra kényszerítették a munkahelyén, hogy muzulmán női viseletben járjon, és állandóan amiatt zaklatták, hogy miért nem tér át az iszlám vallásra. A házaspár úgy érzi, az iszlám jog bevezetésével Irak visszafelé fejlődik, a vallási fanatizmus egyre nagyobb teret hódít, és reneszánszát éli még az értelmiségi körökben is.

„A hírekből halljuk, hogy mindennaposak az utcai robbantások” – mutat a tévé felé Hasszán, amin egy arab nyelvű csatorna műsora fut. Vele is előfordult, hogy néhány száz méterre tőle robbant a pokolgép, vagy hogy nem tudott arra hazamenni, amerre akart, mert robbantás miatt lezárták az utat. Nem sok híja volt tehát, hogy nem vele történt meg a baj. „Egyre elviselhetetlenebb volt az ottani élet, ezért három év gondolkodás után útra kerekedtünk. Mindenünk odaveszett, de abban bízunk, hogy a gyerekeinknek így jobb lesz” – mondják angolul, majd Hasszán tört magyarsággal elszántan hozzáteszi: „Nem lehet mindennap bumm, nem lehet mindennap lövöldözés, az nem a mi kultúránk.”

Nem kell új feleség

Hasszánnal inkább angolul folyik a társalgás, mert a szülők nehezebben boldogulnak a magyarral, mint a tizenhat éves Rita és a tizenkét éves Moheb. A gyerekeken már alig érződik az arab akcentus, de az édesanyjuk is egész jól megérteti magát. Ő a menekültmisszió dajkaprogramját – kitűnő eredménnyel – elvégezve most egy belvárosi óvodában dolgozik, magyar környezetben. Hasszán viszont egy arab büfében szakácskodik, ahol az anyanyelvén is elboldogul. Ragad viccesen meg is jegyzi: „Új, magyar feleség kell Hasszánnak, hogy ő is megtanulja a nyelvet.” Mindnyájan nevetünk, de a férj szeretettel néz feleségére, és mosolyogva válaszol neki magyarul: „Nem kell más feleség!”
A háziak iraki finomságokkal kedveskednek. Otthoni teát és fűszerektől sűrű kávét kapunk, dióval, mazsolával és kókusszal megszórt, leginkább a magyar piskótára hasonlító süteményt, valamint aszalt datolyát tesznek elénk az asztalra.
Miközben a szülőkkel beszélgetünk, a gyerekek tanulnak. Moheb beteg, ezért neki az osztálytársa édesanyja, a szomszédasszony hozta át a házi feladatot, Ritának pedig a menekültmisszió munkatársa segít a félévzáró angol vizsgára készülnie. Mindketten a menekültmisszió iskolaprogramjának résztvevői, és a közeli Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium tanulói. Szüleik örülnek, hogy gyermekeik keresztyén iskolába járhatnak: „Otthon mindketten főiskolát végeztünk, ezért a legfontosabb szempont az volt számunkra, hogy a gyerekeknek színvonalas tanulási lehetőséget biztosítsunk” – mondja az édesanya. És ők meg is becsülik ezt a lehetőséget. Rita nagyon izgul, és régóta szorgalmasan készül a vizsgára, Moheb pedig öntudatosan ki is nyilvánítja: „Nekem az a munkám, hogy tanuljak.”

Nincsenek egyedül

Hasszánék Svédországba igyekeztek, mert ott erős iraki közösség él. Ott biztosan könnyebb lett volna, hiszen itt még a magyar embereknek is nehéz a megélhetés. Ők mégis hálásak, hiszen nagyon sok segítséget kapnak mindenkitől. „Az, hogy emberszámba vesznek minket, sokkal fontosabb a pénznél” – hangsúlyozza a férfi. Annak is nagyon örülnek, hogy van munkahelyük – mint mondják: „Ha van munka, minden rendben van.” És tényleg, kezdenek a saját lábukra állni: idén még a misszió lakhatási programja fizette a teljes albérletüket, jövőre már ők fogják a felét. „Nem vagyunk gyerekek, muszáj saját lábra állnunk” – mondja a családfő teljes természetességgel. És sorjáznak a pozitív példák a segítőkész magyarokról az iskolától kezdve a munkahelyen át a szomszédokig.

A nyelvi akadályok miatt a hitük gyakorlása sem könnyű. Vasárnaponként az angol nyelvű skót gyülekezetbe járnak, péntekenként pedig a kopt gyülekezet arab nyelvű bibliaórájára. Mindkét közösség segíti őket, és ők is igyekeznek kivenni a részüket azok életéből. A skót gyülekezetben nem egyszer Hasszán főzi az ebédet.

A karácsonyt is gyülekezeti körben fogják megünnepelni, és albérletükben természetesen, ahol a magyar családoktól eltérően már adventben is áll a karácsonyfa. Ragad elmondja, hogy bár Irakban nincs az utcán úton-útfélen karácsonyfa ilyenkor, sem díszkivilágítás és mikulás, mégiscsak ott az igazi számukra ez az ünnep. Úgy látják, hogy Európában a karácsony a külsőségek ünnepe, és az emberek nagy része már nem is érti, hogy miről szól. Irakban a keresztyének a templom és az otthonuk falai közé szorulnak, de a régen látott rokonok ilyenkor összejönnek, kubát, azaz fehér húslevest főznek csicseriborsóval, a gyerekeknek kis ajándékokat adnak, és sokat imádkoznak.

Kiss Sándor, nyomtatásban megjelent a Reformátusok Lapja LIII. Évf. 51-52. számának 12. oldalán