Mesélj magadról egy kicsit! Honnan jöttéll?

Egy kis szatmári falucskában, az ukrán határ melletti Tiszabecsen nőttem fel. Szüleim gyerekkoromban folyamatosan dolgoztak. Mindkettőjüknek nyolc általános végzettsége van. Gyerekkoromban apu Pesten és Esztergomban dolgozott. Kéthetente járt haza, vagy, ahogy tudott. Anyu otthon dolgozott a harisnyagyárban, a tsz-ben, kisebb közmunka-programban. Ennek ellenére szerintem nagyon jó neveltetést kaptunk a bátyámmal. Főleg most látom ezt, ha egy kicsit szétnézek a mai világban...

Mit értesz „a mai világon"?

Más a cél, ha egyáltalán van egy gyerekkel kapcsolatban. Más az az attitűd, amivel hozzáállnak a neveléshez. Szerintem egy alap-értékrendet kell megadni egy gyereknek, hogy ennek keretein belül eldönthesse, mit akar majd az életben. Legyen valami táptalaja. Ez az, amit manapság nem nagyon látok. Úgy érzem, én ezt megkaptam. Amikor a szüleim találkoztak a kereszténységgel és Istennel, onnantól kezdve volt egy éles váltás abban, hogy hogyan gondolkodtak az életről, a világról, rólunk, a családról. Tizenegy éves lehettem ekkor. Korábban sok perpatvar volt otthon, anyu kórházba került, és a kórházlelkész igehirdetése és a lelkigondozói beszélgetések nyomán megtért, és egy év múlva apa is. Ettől kezdve szinte alig hallottunk hangos szót, és minket is hitre neveltek.

Miben hisznek a mai fiatalok?

Hisznek valami olyan boldogságban, ami a földön megragadható, ugyanakkor mégis van benne valami transzcendens. Nekik is mindenféleképpen kell, mint minden embernek, hogy az élet aprópénzre váltható legyen, kézzel foghatóvá váljon az, amiben hisznek. Minden prédikációmban arra figyelek, hogy ne általános keresztyén dolgokat, hanem olyan példákat mondjak, amiket a való életben, a boltban, otthon, a munkában megtapasztalunk. Úgy kell beszélni, hogy azt, amit az emberek hallanak a templomban, zsebre tudják tenni. Mindemellett az örömhír és az evangélium magasztalása mindig ott van a mondanivalómban.

Református lelkész lettél. Nemrég vetted át a diplomádat. Hogyan alakult ki benned ez a hivatás? Kiskorodban is rendszeres templomba járó voltál?

Igen, persze jártam templomba, de borzasztóan untam az istentiszteleteket. Kötelező jelleggel elmentem, mert a szüleim elvittek. Végtelenül hosszúnak tűntek az istentiszteletek, nagyon hosszúnak... Tizenhárom éves koromban egy baptista hátterű cigánymisszió tartott házi istentiszteleteket a faluban, gyakorlatilag udvarokon hirdették Isten igéjét, ahová őszintén szólva, eleinte azért mentem, hogy kinevessek mindenkit. Aztán egyszer valaki, meg nem mondom már, hogy kicsoda, mert nem ismertem, azt az igét mondta a Bibliából, hogy „aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!" Ez volt az a pont, ami elindított. Akkor értettem meg, hogy nem számít, hogy mit rontottam el vagy mi nyomja a lelkemet, Istennél mindig lehet újat kezdeni, és ezt folyamatosan át lehet élni. Onnantól kezdve jártam önszántamból templomba. Volt egy kis kék Bibliám, ami a zsebemben elfért, és ez mindig velem volt, vittem magammal az iskolába. Szünetekben elővettem és olvastam.

A teljes interjút a ciganymisszio.reformatus.hu oldalon olvashatják el.

Szöveg: Balogh Krisztina

A szerző az ELTE BTK hallgatója, a budapesti Jezsuita Roma Szakkollégium tagja.