Munkájának elismeréseképpen François Fillon francia miniszterelnök januárban az Akadémiai Pálmák Lovagi Fokozata kitüntetést adományozta neki az oktatás, a tudomány és a tudományszervezés, valamint a francia–magyar kapcsolatok építésében elért kiemelkedő eredményeiért. Az irodalomtudóssal a magyar költészet napja előtt beszélgettünk.

„Vértesaljai református szülőktől származom” – kezdi történetét Sepsi Enikő, aki másodikként született a tízgyermekes családba. Hálás ezért, hiszen így hamar megtanult közösségben gondolkodni, de megtanulta ugyanakkor vágyait, akaratát is határozottabban kifejezni. Szülei egyszerű, javarészt paraszti és munkás – ahogy ő mondja „kétkezi” családból – származtak, bár édesapja már középvezető, édesanyja ápolónő volt, és mindig nagyon fontosnak tartották, hogy a gyermekeik tanulhassanak. „A lányok mindnyájan diplomát, a fiúk pedig először szakmát szereztek” – meséli az egyetemi oktató, aki reformátussága szempontjából édesanyja szerepét hangsúlyozza különösen. Ő ugyanis rengeteget énekelt, és általában zsoltárokat, dicséreteket, de ő vezette be gyermekeit a sárbogárdi gyülekezet életébe is. A szülők fontosnak tartották a tíz gyermek zenei nevelését is, így végezte el később Debrecenben a kántorképző tanfolyamot.

A Sárvíz mellől a Szajna partjáig

Sepsi Enikő a Debreceni Református Kollégiumban szeretett volna továbbtanulni, de a család nem engedte olyan messzire, csak a sárbogárdi gimnáziumig. Itt kezdett el franciául tanulni. Az érettségi idején aztán nehéz választás elé került: „El kellett döntenem, hogy mi leszek: orvos, jogász vagy bölcsész.” Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–francia szakán az első évben még gyakran gyötörték a kétségek, hogy nem az orvosira kellett volna-e inkább mennie. Csak akkor nyugodott meg igazán, amikor rájött, hogy az orvoslásban pontosan az vonzotta, amit az irodalomban is megtalál: a testi, a lelki és a szellemi történések összhangja, és ennek meglátása, felismerése.
A felvételivel egyidőben hallott az Eötvös Collegiumról is, amiről akkor még nem igazán tudta, hogy mi fán terem, de mégis beadta jelentkezését. „Fogalmam sem volt arról, hogy elég jó vagyok-e ehhez” – mondja szerényen, de tény, hogy kántorként viszonylag könnyű kérdést kapott: a sárbogárdi orgona felépítéséről kellett beszélnie. „Nagyon tetszett a kollégium tanárainak ez a sokszínű, mindenre nyitott érdeklődése, ami aztán számomra is nagyon fontossá vált az életemben” – teszi hozzá Sepsi Enikő.
A főtitkár az egyetem elvégzése után egy évet Angliában tanult és dolgozott, majd kormányösztöndíjjal a párizsi Sorbonne Egyetemen végezte doktori tanulmányait. Ezzel párhuzamosan hívták vissza az Eötvös Collegiumba tanárnak, majd 1996-ban rábízták a Francia Műhely vezetését. Ezt a feladatot – volt időszak, amikor az igazgatóhelyettesi és ügyvezető igazgatói teendőket is ellátva – egészen a tavalyi év végéig végezte. Az intézményt ez év január 1-jén hagyta el, ekkor került ugyanis a Károli Gáspár Református Egyetemre, ahol a Kommunikáció és Médiatudomány Tanszéken tanít docensi beosztásban, és az egyetem főtitkári feladatait látja el.

A francia irodalomért

Sepsi Enikő a francia kitüntetést az Eötvös Collegium Francia Műhelyében végzett majd másfél évtizedes tevékenységéért kapta. Neki és már végzett diákjainak köszönhető ugyanis a modern és kortárs francia költészetnek és a színháztudomány bizonyos területeinek a magyar egyetemi oktatásba való beemelése. Az ő munkájukat dicséri egy tankönyvül szolgáló annotált modern és kortárs francia költészeti szöveggyűjtemény, valamint Yves Bonnefoy írásainak, Jean-Michel Maulpoix Kékversek című kötetének vagy Valère Novarina A cselekvő szó színháza című válogatott esszékötetének magyar fordítása. A Francia Műhely érdeme az is, hogy az utóbbi, a színházat mély spiritualitással, teológiai gondolatokkal megközelítő műről és életműről egy évvel ezelőtt a Debreceni Csokonai Színházban nemzetközi konferenciát is szerveztek. Sepsi Enikő és munkatársai adaptálták magyarra az egyik legfontosabb színházi kézikönyvet, Patrice Pavis Színházi szótárát is, amit a református egyetemen tankönyvként használnak. A párizsi Ecole Normale Supérieure-re rendszeresen hívják összehasonlító irodalmi előadások tartására, ott szervezte az egyik nemzetközi Simone Weil konferenciát is, melynek aktái a párizsi Kimé kiadónál jelentek meg 2007-ben.
Az irodalmár nagyon hálás a Budapesti Francia Intézetnek és a nagykövetségnek, hiszen, mint mondja, rengeteg támogatást kapott tőlük a munkájához. Ezért is lehet, hogy néhány éve, amikor felkérték a Franciaországi Kormányösztöndíjasok Egyesületének elnöki tisztére, sok teendője mellett azt is elvállalta. „Azokat az egykori diákokat próbáljuk összefogni, akik a francia kultúrát magukba szívták, megismerkedtek az ottani közeggel, és igyekszünk tapasztalataikat, erőforrásaikat a honi oktatási struktúrák javára, a szakmai együttműködések kiépítésére fordítani” – mondja egyesületi tevékenységéről Sepsi Enikő.

A magyar elitképzésért

És hogy mit lenne érdemes ellesni a franciáktól? „A francia egyetemi kultúrában, de a társadalomban is van egy olyan együttműködési készség, amire érdemes odafigyelnünk. Jóllehet úgy tartjuk, hogy a franciák individualisták, mégis jól tudják, hogy együttműködés nélkül nem lehet nagy dolgokat építeni” – vélekedik a Károli Egyetem főtitkára, aki úgy látja, hogy a magyaroknál bár jóval nagyobbak az egyéni teljesítmények, és ez válsághelyzetekben kétségkívül kiváló tulajdonság, de a probléma nálunk mindig akkor kezdődik, amikor együttműködő, szerves építkezésre lenne szükség.
Pedig Sepsi Enikő a magyarországi egyetemi munkában is ezt tartaná a legfontosabbnak. Mint mondja, átláthatóságot, rendet kell teremteni, érdemeit elismerve mindenkinek megadni a maga területén a lehetőségeket. Ezzel összefüggésben a Károliról megjegyzi: az egyetem már túl van a megmaradásért vívott küzdelmen, most már az áttekinthetőség és a minőség folyamatos javítására, a nemzetközi kapcsolatok építésére és a kutatóhelyek megerősítésére kell koncentrálni az erőket. Annak érdekében is szükség van erre, hogy legyen Magyarországnak egy olyan református elitje, amely rendelkezik a magyar reformátusság által évszázadok óta fölhalmozott értékekkel.
Az intézmény főtitkára elismeri, hogy ennek érdekében még sok a tennivaló, de ezek a célok egy kis egyetemnél, mint amilyen a Károli is, talán könnyebben megvalósíthatók. „Hogy ebbe az irányba haladjunk, minél több református hátterű, kiváló teljesítményt elért embert kell idevonzanunk és megtartanunk” – mondja, és hozzáteszi, hogy a református középiskolák nélkül sem sikerülhetnek céljaik, ezért fontos, hogy a református egyetem ne kényszerű, hanem szívből jövő választás legyen a számukra.
Hogy az elitképzés ügye iránt mennyire elkötelezett a főtitkár, abból is látszik, hogy a január 1-jén kihirdetett új felsőoktatási törvény megalkotásában is jelentős szerepet vállalt. Sőt nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ő kezdeményezte a franciaországi elitképző intézmények, az úgynevezett grandes écoles-hálózat támogatásával a magyarországi szakkollégiumi kiválósági központok törvényi feltételeinek megteremtését. Az általa indított kezdeményezésnek köszönhetően a jövőben a gomba módra szaporodó szakkollégiumok közül pályázati rendszerben választanak ki évente tízet, amelyek öt éven keresztül olyan kiválósági címet és támogatást kapnak az államtól, amely garanciát biztosít a képzés minőségének magas szintű, folyamatos fenntartására.

Kiss Sándor

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. április 11-i számában.)