Textus: János 1,14-18 
Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

Jézus Krisztus születésének története, bizonyos szempontból, szokványos történet. Része a népszámlálást elrendelő világi hatalom, az emberek tömegei, akik útra keltek, és egy hajadon fiatalasszony, aki életet ad egy újszülöttnek, szerény körülmények között, egy kisváros félreeső szegletében. Mindez valahogy normális. Ez egész az életről szól.

Nemsokára ezt a látszólag hétköznapi történetet fogjuk ünnepelni, ahogy generációk óta tesszük, Budapesten éppúgy, mint Belfastban, Tokióban vagy éppen Timbuktuban. A történet a mindenek teremtésével kezdődött és az új teremtéssel zárul majd. A megújulás történetében nekünk is részünk van, hiszen Krisztust testesítjük meg, az Ő hasonlatosságára élünk és szolgálunk a mindennapokban.

Ha az evangéliumi beszámolókra figyelünk, akkor láthatjuk, hogy Máté Jézus születésének jelentőségét történelmi távlatokba helyezi. Az Ábrahámtól Dávidig, a Dávidtól a fogságig és a fogságtól a Messiás megjelenéséig tartó történet keretébe. Máté ezzel arra mutat rá, ahogy Isten akarata megvalósul a történelem során.

Lukács evangéliuma első két fejezetének énekeit Isten ószövetségi ígéretei ihlették és Isten kegyelmét ünneplik, amellyel elhozta az Ábrahámmal kötött szövetség beteljesedését. Ennek a gyermeknek a születése Isten irgalmas jelenlétét jelzi és Isten országának eljövetelére utal.

János pedig egészen a kezdetekig megy vissza és a teremtés hajnalára tekint: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt… Az Ige testté lett, közöttünk lakott”

AZ IGE TESTTÉ LETT. Ez a történelem sorsdöntő mozzanata; a világtörténelemé, a teremtés történetéé, az Isten képmására teremtett emberek történelméé; a bűnesettől a világ végéig ívelő váltság történetéé. Mindennek következményei vannak szolgálatunkra nézve itt és most. Isten igéje, Isten maga ölt testet újból és újból bennünk és általunk.

Ebben a történetben az evilági és csodálatos mozzanatok áthatják egymást. Csodálattal olvassuk a beszámolókat erről az emberről, aki nem más, mint a megváltónk, urunk és királyunk. Mégis olyasvalaki, aki egyben megérti, mit jelent emberként élni – esendőnek és gondterheltnek lenni, annak tudatában, hogy mit jelent a fájdalom, sőt a halál.

Örvendezünk a megváltás, bűnbocsánat, irgalom és kegyelem ígéretében, amit halála és feltámadása által nyertünk, és örömmel követjük a mintát, amit ránk hagyott. Amire tanítványait emlékeztette is: „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (János 13,15)   

Testté lett és lakozott közöttünk. János arról tanúskodik, hogy az emberi nem szeretete indította Istent arra, hogy Fiát adja értünk, hogy senkinek ne kelljen elvesznie, hanem élvezhesse az életet most és az örökkévalóságban. Olyan történettel állunk szemben, amelyik Isten lényegében, Isten szívében gyökerezik. Egy történettel, ami korunk emberei számára is jelentőséggel bír és jövőjüket az ígéret távlatába helyezi.  

Ma is arra méltattunk, hogy részesei legyünk a megtestesülés folyamatos történetének, az evangélium, Isten szeretete, a bűnbocsánat és új teremtés történetének, Isten tervének az emberiséggel, magának a teremtésnek.  

Pál a mindeneket magába foglaló történet átfogó hatását igyekszik érzékeltetni a kolossébeli keresztyén gyülekezetnek írt levelében. Jézus a láthatatlan Isten képe, írja, elsőszülött a teremtmények között, mindenek teremtője, majd így folytatja: „Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol. 1,16). Ő az Ige, aki eljött és közöttünk lakozott, és az életről, annak minden vetületével, gondot visel.

Pál két indokot említ, hogy rámutasson, miért érdekelt Jézus „minden dologban”:

Ő teremtett mindeneket;

Magának teremtett mindeneket.

Ha minden Jézus által és Jézusra nézve teremtetett, akkor feltételezhetjük, hogy valóban érdekli, hogyan viselünk gondot mindarról és alakítjuk mindazt, amit Ő adott nekünk: a világunkat, a társadalmainkat, életünket, egyházainkat, zsinatainkat, gyülekezetünket és szolgálatunkat. Ez bizonnyal magába foglalja, hogy időt kell szakítanunk arra, hogy újból és újból meghalljuk, amit Ő mond nekünk, amikor azokkal a kihívásokkal küszködünk, amelyekkel valamennyi egyháznak szembe kell néznie ebben az egyre inkább szekularizálódó korban.   

Mindebben nyugtalanító, legalábbis számunkra, Nyugat-Európában, hogy Isten csodálatos története ma már nem érinti meg úgy az embereket, ahogy egykor tette. Ennek nyilvánvaló jele, hogy egyre kevesebben járnak templomba. A Biblia már nem szolgál vezérfonalul az emberek életében, és sokak szemében nem bír jelentőséggel a mindennapokban. Így aztán az emberek igyekeznek megteremteni saját történetüket. A tudományos haladás fényében az emberek képesnek érzik magukat arra, hogy megváltásukat és jövőjüket saját maguk biztosítsák.

Ezen a pontot válik kézzel foghatóvá és ölt testet társadalmainkban az egyház közösségének elhívása arra, hogy Krisztus evangéliumát hirdetve Isten országának jelévé, előízévé és szolgájává legyen. Az egyház intézményének, szervezetének, gyülekezeteinek és misszióinak egy alternatív világszemlélet megjelenítésének eszközévé kell lenniük. Egyházunk közösségeinek mindenekelőtt Krisztusközpontúvá kell lenniük, közösségekké, amelyek kultúráját a kegyelem, a szeretet, a megbocsátás és elfogadás határozza meg.

Egy generációval ezelőtt John Stott sokat írt és beszélt az autentikus bibliai keresztyénségről, mint „ellenkultúráról”. Felhívása ma is éppoly releváns és nyugtalanítóan sürgető, mint volt egykor, s lesz talán mindig is.

Hogyan testesítjük meg Krisztust ma?   

Francis Schaeffer elhíresült mondásával utat mutatott ehhez: „A kapcsolatunk egymással támpontul szolgál a világnak arra, hogy megítélje, üzenetünk hiteles-e vagy sem. A keresztyén közösség maga a végső apologetika.”

Soren Kierkegaard arra figyelmeztetett, hogy Krisztus igazsága csak akkor lehet a miénk, ha követjük őt és nem csak elmélkedünk róla. Jézusnak kell közösségeink középpontjában állnia. Más dolgokat is szükségszerűen meg kell tennünk, intéznünk és kézben tartanunk, de az egyháznak mindenekelőtt róla kell szólnia és nem az intézményekről vagy bizottságokról és a zsinatokról, bármilyen fontosak is azok.

Mit jelent ez számunkra, akik Jézus feltámadása és végső győzelme közötti időben élünk? Mindenekelőtt arra hív, hogy Isten országának evangéliumát, a megváltást hirdessük, sóként és a világ világosságaként megéljük és megjelenítsük Isten országának értékeit.

Kiváltságos helyzetben vagyunk, mert egy nagyon szokványos történet hírnökei lehetünk, ami ugyanakkor az életet formáló csodálatos evangéliumot rejti magában az emberek és a világ számára. Adja Isten, hogy mindannyian egyre inkább a testet öltött Ige hasonlatosságára legyünk jelen a ránk bízottak között, telve kegyelemmel és igazsággal. 

Ivan Patterson