– Néhány hónapja él a településen, a hivatalos beiktatása jövő tavasszal várható.  Más ez a szolgálat, mint a korábbiak?

– Ez az első önálló gyülekezeti lelkészi szolgálatom. Előtte öt évig voltam Sátoraljaújhelyen: 2017. június közepéig egy cigány gyülekezet pásztoraként a helyi telepen, segédlelkészként, illetve beosztott missziós lelkészként. Emellett már a teológiai tanulmányaim alatt bejártam a sátoraljaújhelyi kórházba az ápolási osztályra a haldoklókhoz. Ezután iskolalelkész voltam Tápiószőlős-Újszilváson két évig.

– Mi indította arra huszonéves teológushallgatóként, hogy kórház- és cigánymissziót teljesítsen?

– Már Miskolcon, a gimnáziumban is szerveztem esti áhítatokat a diáktársaimnak. Ahogy jártam vissza a Lévai kollégiumába, a belvárosban rendre találkoztam hajléktalanokkal, és próbáltam segíteni rajtuk, Sárospatakon folytattam ezt. A kórház világával pedig már nagyon korán megismerkedtem, gyerekként 3 műtéten is átestem, 19 évesen egy súlyos betegségből imádság által épültem fel. Megláttam a lehetőséget, hogy egy olyan kiélezett helyzetben, mint a betegség vagy a halál közelsége, hogyan lehet a lélek megkérgesedett burkait feltörni, és segíteni, vigaszt nyújtani a szenvedőknek. Sokszor előfordul, hogy a haldokló hosszan agonizál a kórházban, mert nem tudja elfogadni a kegyelmet. Ebben segíteni és elvezetni őket az Úr Jézushoz nehéz, de egyben erőt adó feladat, ahogyan a családtagok pásztorolása is. De nem a korai kórházi tapasztalataim miatt lettem lelkipásztor.

– Hogyan érezte meg Isten hívását?

– A családomban mindig is volt Isten-tudat, bár nem élő hittel működött, emellett felekezeti gyökereim sokfélék: a felmenők között volt református, görögkatolikus és római katolikus is. Én megmaradtam református keresztyénnek, és ezt képviselem azóta is. De nem azzal a nyakas kálvinizmussal, hogy beletörjön a fejem is, mert az csak elutasítást szül, hanem azzal a józansággal, amit szintén Kálvintól tanulhatunk: amely arra törekszik, hogy az ember megbecsülje azt, amit kapott az Istentől, és a másikat nem az izom-, vagy a hangerejével, hanem észérvekkel, imádsággal, igével próbálja meggyőzni. A szüleim meghagyták nekem a döntést, szeretnék-e konfirmálni, nem sokkal a harmadik műtétem után. Az istentiszteleti alkalmaknál éreztem, a miskolc-szirmai templomba belépve, hogy itt a helyem. A konfirmálási úrvacsoránál tértem meg, 2001 májusában. Egy istentiszteletről hazafelé tartva számomra is hallható hangon szólt az Úr, azt mondta: „elhívlak téged pásztoromnak”. Vitatkoztam az Úrral, hogy én erre nem vagyok alkalmas, de megnyugtatott, hogy majd Ő alkalmassá tesz. Engedtem a hívó szónak. A családom először nem igazán értette a hirtelen változást – eredetileg mérnöknek készültem –, és a környezetem is nehezen fogadta el, de most már büszkék, hogy ezt a hivatást választottam.

Mindez hozzájárult, hogy később a számkivetett, kitaszított emberek felé forduljak, akik ebben a társadalomban értéktelennek tűnnek vagy tarthatják magukat – például a hajléktalanok, rokkantak, betegek vagy a cigányok felé. Nekik elvinni az evangéliumot, és őket szeretni. Nem lehet csak úgy egyszerűen prédikálni az embereknek, hogy majd én jól megmondom nekik az igazat – ha ezt nem szeretettel tesszük, nem lesz ereje. Azt vettem észre, hogy ha semlegesek vagyunk az igehirdetésben, akkor az emberek is semlegesek lesznek, és nem épül igazi gyülekezet. Elkerülném azt a hibát is, hogy a lelkész az emberek feje fölött elbeszélve a szószékről csak maga igazát mondja el, megbántva akár sokakat, és ne az Isten igéjét hirdesse alázattal.

– Mennyire sikerült megismernie eddig a poroszlói református közösséget?

– Tavaly szeptemberben jártunk itt először a feleségemmel, és a templomba belépve ugyanazt éreztem, mint egykor Miskolc-Szirmán: hogy itt a helyem. Ezért pályáztam meg a tisztséget. De a váltással kapcsolatos döntés régebb óta érlelődött: 3 éve volt egy daganatos betegségem, ami elgondolkodtatott, hogy mi is a dolgom az életben, mennyi feladatot és milyen keretek között vállaljak. Akkor volt másfél éves a kislányom, a gyógyulásom után pedig – bár az orvosok nem biztattak, hogy lehet még gyermekem –, megfogant a kisfiam, akinek most pünkösdkor volt a keresztelője. A betegségem miatt nem tudtam a korábbi lendülettel vinni a misszióimait sem. Előbb elfogadtam az iskolalelkészi meghívást Tápiószőlősre, majd 2 év elteltével úgy éreztem, hogy egy gyülekezetben tudnám legjobb képességeim szerint szolgálni az Urat.

– Mekkora a poroszlói gyülekezet?

– 194 egyházfenntartónk van, és nagyjából harmincan járnak stabilan az istentiszteletekre – nem számítva a katolikus testvéreket, akik akkor jönnek, ha náluk nincs alkalom –, de pünkösdkor közel hatvanan voltunk. Köszönet illeti az elődömet, a nyugdíjba vonult Dudás Ferenc esperest, mert olyan alapokat hagyott, amikre lehet építkezni. Egy új lelkipásztor érkezése jó alkalom a közösségépítésre. A közösség informális kapcsolatainak megismerése után arra jó lehetőség is, hogy segítsük azt, hogy az emberek megbocsássanak, vagy tudjanak bocsánatot kérni. Sok ember hisz az Egy Istenben, de még nem találkozott a kegyelemmel, nem fogadta el, nem vette át Istentől a megbocsátást. Vagy másoknak, vagy önmaguknak nem tudnak megbocsátani, és hogy ezen túllépjenek, támogatni kell őket. Hiszem, hogy a közösségnek szüksége van egy tanítóra.

– Milyen tervei vannak lelkipásztorként?

– Mivel én vagyok az egyetlen helyben lakó pásztor, ha a helyi katolikus testvérek szükségét érzik a beszélgetésnek, készen állok a fogadásukra. A templomunk 1250 főt tud befogadni, amit jó lenne kihasználni. Szeretnék a Tisza-tó környéki gyülekezetekkel közös imaalkalmakat, egymást erősítő találkozókat szervezni. Szeretném nyitottá tenni a templomot a faluba látogatók előtt és megismertetni a több évszázados történetét. Bár még csak ismerkedem a településsel és a gyülekezettel, de mivel a korom miatt – 31 éves vagyok – olykor magam is megtapasztalom az előítéleteket, ezért mindenkinek előre megszavazom a bizalmat. Fontosnak tartom, hogy mindenkit a „saját nyelvén” megszólítva erősítsem a gyülekezettel való kapcsolatot, főleg a fiatalokra, vagy a helyi kisebbség tagjaira gondolok itt.

– A fiatalokat sokszor nehéz megszólítani és felkelteni a figyelmüket.

– Azt látom, hogy a helyiek már nem a hagyományos falusi életet élik. Az idősebb generáció tagjai között és felekezettől függetlenül vannak, akik az egész életüket itt töltötték, és érezhető rajtuk a vallásos öntudat. A következő generáció tagjai olykor tagadásban vannak, a rákövetkező korosztályt főleg a pénzkeresés érdekli, a fiatalokon pedig érződik az elidegenedettség, a templom világa nem vonzza őket. Pedig a kisközösségekre nagy szüksége van minden településnek, ahogy arra is, hogy újra megtalálják a gyülekezeteken belül a szeretetközösséget és a támogatást is. Rétegalkalmak szervezésével, például gyermek-istentiszteletekkel, meg lehet szólítani őket, és erre szeretnék nagyon odafigyelni a jövőben. Felnőtteknek szóló bibliaórákra is mutatkozott igény nemcsak az idősotthonban élők között, de a fiatalabb generációkban is. Nemcsak prédikálni szeretnék, hanem érett, felnőtt keresztyénségre tanítani az embereket, hogy felismerjék a Szentlélek vezetését az életükben. Hiszem, az Úr fog vezetni bennünket mindezek megvalósításában – és azért bennünket, mert a gyülekezettel együtt mozdulunk.  

Kiss Melinda Katalin, fotó: Kalocsai Richárd