Elfogyó magyarság?

A bánáti, ma Szerbiához tartozó, a Bega-csatorna mellett fekvő Magyarittabét a 18. század végén odatelepített Békés megyei református magyarok utódai lakják. Színtiszta magyar falu volt, de az utóbbi húsz esztendőben az elvándorlás és az asszimiláció miatt lakosságának egytizede szerb, és lelkipásztoruk, Marton Károly esperes attól tart, hogy a magyarság visszaszorulása rohamosan felgyorsul a következő években. „Nem egy nyolcadikos gyerek kijelenti, pedig anyja és apja is magyar, hogy neki könnyebb szerbül beszélni, könnyebben kifejezi magát úgy, hisz szerb tévét néz, szerb újságot olvas, és a barátai is szerbek” – panaszkodik az évtizedek óta Ittabén szolgáló tiszteletes.

Azért még van remény

Vannak azonban biztató folyamatok is. Néhány száz megmaradt magyarra, köztük egykor a Bega melletti faluból elszármazott reformátusokra is még a 2007-es árvíz idején találtak az ittabéiek. A Dunamelléki Egyházkerület segélyszállítmányának kerestek célállomást az árvíz sújtotta területeken, így bukkantak erre a kis magyar közösségre, akiknek nem volt már se iskolájuk, se kulturális lehetőségük. A budapesti Ágoston Sándor Alapítvány segítségével vettek nekik gyülekezeti házat, és azóta Nagybecskerek szórványaként tartanak ott istentiszteleteket és anyanyelvi foglalkozásokat. „Még a katolikusok is hozzánk járnak, mert nálunk legalább magyar szót hallanak” – mondja Marton Károly, aki szerint bár a legfiatalabbak már ott se tudnak magyarul, de a folyamat most még talán visszafordítható.

„Ehhez persze nélkülözhetetlen az utóbbi években sajnos teljesen elapadt anyaországi segítség is, mert pusztán saját erőből végesek a lehetőségeink” – vélekedik az esperes, és arra figyelmeztet, hogy a fogyást itt kell megszüntetni, mert a magyarság és a református egyház a hajszálereken, a szórványban vérzik el, és ha nem vigyázunk a végeken, előbb-utóbb Magyarországon is elfogy a népünk.

A hős

A Délvidék egyik Kossuth-szobrát Bácskossuthfalván, a másikat itt, Magyarittabén találjuk. Az utóbbit még 1904-ben állították, de nem volt teljes az egyetértés a faluban. Kiss Ernő aradi vértanú ugyanis ezen a vidéken született, így az ő pártja is erős volt, végül mégis a kormányzó győzött.

A magyarittabéi mellszobor napjainkra amiatt lett híres, hogy a szíve táján egy lyuk tátong: 1918-ban „lőtte le” egy bevonuló szerb katona, majd biztos, ami biztos, le is döntötték az alkotást a talapzatáról. A falubeliek, nehogy nagyobb baj érje, a templomban rejtegették bő két évtizedig, és csak 1941-ben állították vissza a helyére.

A második világháború végén megismétlődni látszott a szomorú eset, de amikor a lóháton bevonuló szerb szabadcsapat vezetője megkérdezett egy helybélit, hogy kit ábrázol a szobor, a magyar csak ennyit mondott: „Heroj”. Ami annyit tesz: hős. A szerbek végül szalutálva vonultak el a szobor előtt tovább, Nagybecskerek felé.

A szobor tehát a helyén maradt a mai napig, és igaz bár, hogy a kommunizmus évtizedeiben nem koszorúzhatták, március tizenötödikére virradóra titokzatos módon mindig került virág a tövébe. Ma pedig a vajdasági magyarság minden évben ott tartja hivatalos, központi megemlékezését, amit a templomban ünnepi istentisztelet előz meg, és ahol a gyülekezet énekkara és hittanosai is fellépnek.

A lyuk lassan száz éve tátong Kossuth mellkasán, de a falu népének meg sem fordult a fejében, hogy befoltoztassa. „Ez tanulság számunkra” – mondja a lelkipásztor. És hogy mit tanulnak belőle? Elszánt választ kapunk a kérdésünkre: „Azt, hogy nem adjuk fel. Ha szíven is lőnek minket, akkor is élünk, és akkor is itt maradunk.”

Szöveg: Kiss Sándor
Fotó: Kurcz Ádám

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. március 14-i számában.