Kanyargós úton kaptat fel a buszunk az Ipoly völgyéből a Börzsöny oldalába, Nagybörzsöny falujába. Elsőként a kis faluszéli Árpád-kori templom köszönt minket a fák és magas kőfala mögül, aztán régi pincék és szépen felújított parasztházak sora vonja magára figyelmünket. A faluközpontig érve még három templomot számolunk meg ezen a párszáz lakosú, de régen a bányászatból jól élő, ma a kirándulókból eléldegélő településen. A négy istenháza közül három katolikus, egy evangélikus – református templomot ezen a vidéken csak pár faluval odébb, Perőcsényben és a Szlovákiához tartozó Ipolypásztón találnánk.

Nem akadálya ez azonban annak, hogy a festői fekvésű helyen református gyülekezetek is nyári programokat szervezzenek maguknak. Mi is egy ilyet keresünk. Mikor a buszról leszállva éppen eltanácstalanodnánk, hogy merre is tovább, az egyik utcából a dunántúli reformátusok nemrég volt nagytalálkozójának pólójában két fiatalt látunk közeledni felénk. Arra indulunk, és mikor összeérünk, egy nagy „áldás, békesség” köszönéssel rájuk ijesztve a polgárdi, a csákberényi, a kálozi és a kislángi gyülekezet gyerektábora felől érdeklődünk.

Az egyetlen lehetőség

A falu végén, két nagy hegy szűk völgyébe érve a patakparton rá is találunk az ifjúsági táborra, ahol óriási bográcsban fő már az ebéd. A szakács, a mindvégig jókedvű Kovács János presbiter – akiről kiderül, hogy ő maga fogta a halászléhez valót – széles mosollyal fogad minket. Mint mondja, ez a tábor több évtizedes múltra tekint vissza közösségükben. A rendszerváltozás előtt csak búvópatakként működhetett néhány család nyaralásának álcázva, aztán 1990-től tíz-húsz fővel ifjúsági táborként, majd egyre nagyobb létszámban, a kisebbekkel is kiegészülve tartották meg azt. Zsuzsannát, János lányát és egyben Polgárdi fiatal lelkipásztorát az énekhangot követve, az egyik épület közösségi termében találjuk meg. A délelőtti áhítat végére érünk oda, rövid szünet után hamarosan kiscsoportos foglalkozások kezdődnek, addig is váltunk néhány szót a tábor vezetőjével.
„Idén hetvenöten jöttünk el Nagybörzsönybe, ahova a gyülekezet bizonyos időközönként már régóta visszajár. Az utóbbi években a száz főt is meghaladta a létszám, de a válság itt is érezteti hatását. A tartalékok elfogytak, és a családoknak nincs arra lehetősége, hogy nyaralni menjenek” – mondja a lelkipásztor, aki úgy látja, hogy különösen a többgyermekes szülőknek okoz gondot az egyébként igen méltányos részvételi díj kifizetése. A polgárdiak azonban róluk sem mondanak le: a dunántúli kisváros gyülekezete az otthon maradtaknak napközis tábort szervez. Vendégházukba árvízkárosult gyerekeket fogadnak majd egy hétre, és ennek programjába kapcsolódhatnak be a helybéliek is.

Nehéz szolgálat

Az idei tábor témája Jeremiás és a jézusi gyógyítások történetei. A délelőtti áhítatokon a próféta példáján keresztül a szolgálattal, annak vállalásával foglalkoznak a táborlakók, esténként pedig Jézus gyógyításainak egy-egy jellemző mozzanatát mozdulatlan élőképekben mutatják meg a jelmezbe öltözött szervezők, és ezekhez kötnek rövid tanítást arról, hogy Jézus a nehéz élethelyzetekben is a segítségünkre lehet. Az ebéd előtti, korosztályok és nemek szerint szervezett csoportos foglalkozásokon ezekről beszélgetnek a táborozók.
A tinilányok csapata ezen a délelőttön a szeretetről cserél eszmét. Két csoportban egy-egy kis jelenetet adnak elő: az egyik a szigorú, a másik a színlelt szeretetet jeleníti meg. Az előbbiben egy lusta gyereket próbálnak rábeszélni a szülei arra, hogy tanuljon: „Mi csak a javadat akarjuk, hogy sikeres legyél!” – mondja egyikük a bizonyára sokunk által is sokszor hallott szólamot, mire a diákot alakító lány – a másik csoport nem kis derülésére – cinikusan csak annyit válaszol, hogy ő vécépucolóként is meg fogja találni a boldogulását.
A másik, kevésbé sikerült előadás után a délelőtti tanításra kerül a sor: Jeremiást bár kitiltják a templomból, az Úr üzenete mégis eljut az emberekhez. „Isten Igéje mennyire van jelen a korosztályotokban? Vannak keresztyének az iskolatársaitok között?” – kérdezi a lányokat Kovács Zsuzsanna. Szomorú dolgok derülnek ki: nemhogy keresztyének nincsenek, de többüket ki is gúnyolják, ki is nevetik hitük miatt az iskolában. „Gáz, ciki, ha valaki vallásos, unalmasnak hiszik, és hülyeségnek tartják” – világítja meg egyikük egyáltalán nem könnyű helyzetüket. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ismerőseik elképzelései tévesek, és hogy ezeken változtatni kell. De hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy elhívják őket a táborba, az ifire vagy éppen egy ifjúsági napra. Hogy lássák, a keresztyén ember sincs eltiltva semmi jótól, legfeljebb csak olyantól, amit másnak is be kell tartania, függetlenül attól, hogy hívő-e vagy hitetlen.

Aki nem eszik, ne is egyék!

Az ebédig még van egy kis idő. Szabadprogram van addig. Az egyik pavilon alatt bőrözés folyik. A foglalkozásvezető egy fekete bőrcsíkra lyukakat vág, a barna bőrcsíkot pedig áthúzza rajtuk. „De jó!” – sóhajtanak fel egyszerre a gyerekek, amikor kibontakozik előttük a kész karkötő. Mások a labdát rúgják vagy pingpongoznak, de vannak olyanok is, akik a felnőtteknek könyörögnek, hogy ne kelljen megvárniuk az estét az íjazással. A patakra is többen lemennek: a lányok a lábukat áztatják, a kisebb fiúk a kavicsokat, a nagyobb fiúk – persze csak ha a felnőttek éppen nem látják – a kisebbeket dobálják a vízbe. Kagylók és rákok is vannak a patakban, de a szervezők megtiltották a gyerekeknek, hogy összeszedjék a szerencsétleneket. „Nem biztos, hogy ők is annyira élvezik a gyerekeket, mint a gyerekek őket!” – mondja kacagva János, és hangsúlyozza: a tábornak az is célja, hogy megtanítsa lakóit a környezet tiszteletére.
„Kire várunk még?” – hasít bele a levegőbe egy óriási kiáltás az ebédlő felől, és akkor vesszük észre, hogy a gyerekek többsége már odagyűlt, hiszen eljött az ebédidő. Mint megtudjuk, így sürgetik meg mindennap azokat a társaikat, akik nem érkeznek meg időben az asztalhoz. A mi asztaltársaságunk négy kislányból áll. Fanni, Lilla és Zsófi a fejét csóválja, amikor a halászlé az asztalra kerül. Ők köszönik szépen, de inkább a paradicsomlevesnél maradnak. Hajni viszont annál lelkesebb, ő a nagyszüleinél már hozzászokott a hal ízéhez. Aztán megjön a második fogás is. Ekkor már élünk a gyanúperrel, hogy nem a halászlével volt itt a gond, hanem a hölgyek lehetnek kicsit válogatósabbak a kelleténél, mert néhány májdarabra hivatkozva a rizses húst is félretolják egy idő után. Pedig kiváló az ebéd, nincs azzal semmi gond. Érdekes: amikor a frissen kisült meggyes-mákos pite kerül az asztalra, már ők is így gondolják. Felcsillan a szemük, és még az sem oltja ki ezt a csillogást, sőt csak kikacagnak minket, amikor ijesztgetni próbáljuk őket: „Aki nem ette meg a rizses húst, pitét sem ehet!”

Marasztaló

„Ebéd után csendespihenőt tartunk. Legalábbis próbálunk mi, felnőttek” – mondja mosolyogva az egyik szervező. Aztán három óra körül elkezdődnek a délutáni programok. Mindennap más meglepetés várja a gyerekeket. Az első napon túráztak a Börzsönyben, a másodikon rókatúrát szerveztek, melynek keretében a táborlakókból álló csapatoknak egy szöveges térkép alapján kellett eligazodniuk az erdőben. Az utolsó előtti napon bibliai túrát tartanak majd, melynek során a táborban tanultakat mélyítik el a résztvevők, hazaindulás előtt pedig a gyerektáborokból elmaradhatatlan ki mit tud-on mérik össze képességeiket. Ma, a tábor középső napján a patak túlsó oldaláról induló börzsönyi kisvasúttal mennek föl Nagyirtáspusztára, ahol számháborút vívnak, és gyalog jönnek vissza a táborhelyre.
Marasztalnak minket is. Kecsegtetnek az esti íjazással, a kelt tésztából készülő, tojással megkent, szalonnával megszórt, kemencében sütött, ínycsiklandó börzsönyi lepénnyel. De mennünk kellene. Azt mondjuk nekik, hogy nem akarunk visszaélni a vendégszeretetükkel, de ők csak kinevetik butaságunkat: „Azzal aligha! Az ugyanis nálunk kimeríthetetlen!”

Szöveg: Kiss Sándor

Fénykép: Kalocsai Richárd