Kilencvenöt tartalmas esztendővel ajándékozta meg őt a Teremtő. Szép kor. Mi, élők, azt hiszem, ezzel valamennyien megelégednénk. Azt mondják, hogy hetven év fölött minden nap ajándék. Ő kapott ebből bőven, bizonyára nem érdemtelenül. Mi, akik ismertük, tudjuk, hogy megérdemelte, hiszen élete utolsó percéig Isten hűséges szolgája, Igéjének hirdetője volt.

1950-ben került Milotára. Előzőleg Fehérgyarmaton káplán, majd Mátészalkán szolgált 2. lelkészként. 1944 és 1946 között tábori lelkészként is szolgált. A történelemben jártas emberek tudják, hogy az elmúlt évszázadban ezekben az években volt a legnehezebb a hivatás, mert üldözték az egyházat, a vallást. Szolgálati idejét - az utolsó egy-két évet leszámítva – egy olyan korban töltötte, amikor az egyház nem volt kívánatos intézmény a politika szemében. Sokat mesélt erről az időszakról, már csak nevetve a történteken.

1984-ben kerültünk közelebbi kapcsolatba vele és családjával, miután a feleségemmel együtt pedagógusként a parókia mellett, a mai imaház udvarán kaptunk szolgálati lakást. Szomszédként is egy segítőkész, kiváló embert ismertem meg benne. Nap mint nap érezhettük szeretetét, ragaszkodását. Szinte családtagként tekintett ránk. Katonai szolgálatom idején gyermeket váró feleségemet lányaként óvta, majd születendő gyermekeimet unokáiként kezelte. Többször hangoztatta, hogy idekerülését követően első alkalommal is közeli rokonomat keresztelte, majd távozása előtt utolsóként a fiamat részeltette a keresztség sákramentumában. Soha nem feledjük el a jó hangulatú közös szalonnasütéseket. Tőle tanultuk, hogy igazán jó ízű szalonnát csak parázs felett lehet sütni.

A Tisza szerelmese volt. Még idős korában is igazi élményt adott számára az, ha a habjai között úszhatott egy jót. Azt is joggal mondhatjuk, hogy szerelmese volt településének is, mert negyven esztendőt töltött itt lelkészként. Sok embert keresztelt, konfirmált, házasságokat áldott meg, temetett, és végezte egy falusi lelkész mindennapi teendőit. Soha nem volt nagyratörő, nagyravágyó. Mindig szerényen élt, és mégis tudott adni. Hogy mit? Szeretetet. Ezt nem csak hirdette, de mérte is bőséggel az arra méltóknak. Helyzetével, sorsával megelégedetten élt abban a korban, melyben a lelkészek nem voltak a társadalom számára fontos személyiségek. De mégis boldog ember volt, mert azt a szeretetet, amelyet ő adott, nagyon sokan viszonozták is számára. És neki ez igazi elégtétel volt.

A szolgálatban megfáradva 70 év fölött érezte úgy, hogy át kell adnia a stafétát. 1990-ben hagyta el Milotát, és Székesfehérvárra, lánya közelségébe költözött feleségével együtt. Távozásával a település egyik leghűségesebb lelkészét veszítette el. Űr maradt mindannyiunk lelkében, hiányzott sokunknak, akik közel álltunk hozzá, de megértettük döntését. Tudtuk, hogy neki lesz a legnehezebb, mert ismerjük a mondást, hogy „öreg fát" átültetni nehéz, szinte lehetetlen. Tudta ezt ő is. A távolból is éreztük a ragaszkodását, tudtuk, hogy vágyik vissza szeretett falujába. Amíg tehette, míg egészségi állapota engedte, évente visszajött. Lelkészbeiktatásokra díszvendégként, jó példaként mindig meghívtuk. A legutóbbi ilyen alkalom 2007-ben volt. Élt a megszólalás lehetőségével, és mi mást is mondhatott volna a beiktatott új lelkész számára, mint azt: „Légy hű!". Kézy György nagytiszteletű úr a maga példájából merítette az igét. Hű volt. Hű volt a vallásához, egyházához, családjához, településéhez. Pedig őt is érték kemény próbatételek – felesége, majd fia elvesztése –, de a hite, a hűsége mégsem rendült meg.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját." (Jel 2,10). Kézy tiszteletes úr biztosan megkapta. Kérjük a mindenható Urat, hogy gyógyítsa meg az ő elvesztése miatt érzett fájdalmat gyermekei, unokái lelkében. Gyurka bácsi – ahogy mi hívtuk – Isten veled, de hitünk és reménységünk szerint viszontlátásra!

Paládi László gondnok, Milota