Nem szokott emlékező írás lenni a Reformátusok Lapjában a publicisztika helyén, vagy ha igen, akkor már több száz éves folyamatokra, személyekre, nagyhatású államférfiakra (vagy nőkre) emlékezünk, vagy nem is rájuk: munkásságukra, viselt ügyükre, amelyeknek ők ikonjai. Sok oka van ennek most, hogy mégis itt és így emlékezem. A leglényegesebb és legközvetlenebb ezek közül, hogy tegnap megcsörrent az édesapám telefonja. Önmagában ebben semmi különös nincs – miért ne hívhatná fel bárki édesapámat egy vasárnap délutánon...

A különös az volt, hogy a lelkésznőnk férje számát jelezte ki a telefon. Innen már tudtuk, amit a gyászjelentés így mond: Szabó Julianna életének hatvanegyedik évében hazatért teremtő Urához.

Hétgyermekes sárbogárdi lelkészcsalád második gyermekeként, egyetlen leányként született 1953-ban, szülei Szabó Imre és Szabó Éva, a közelmúltban hazatért lelkészházaspár. Sárbogárdon érettségizett, majd teológiára készült, de szülei azt szerették volna, ha előtte szakmát tanul a sokszor szeleburdi lány. Így ismerkedett meg a lelki kincsek előtt a kézzelfogható kincsekkel ötvösként. Igazi, életérlelő kincseit személyes, meghitt kapcsolatokban kapta, és így is adta őket tovább. Életét keretbe foglalja az, ahogy nagy útra készülőket kísért életük végén: éjszakákat virrasztott át egyetemistaként a nagybeteg Ravasz László ágyánál, majd jó pár évtizeddel később szülei ágyánál, immár az alap-alsószentiváni missziói gyülekezet lelkipásztoraként. A halálos ágyak között hosszú és nehéz utat járt be: a teológia után művészettörténészként is diplomázott, évekig vezette a kecskeméti Ráday Gyűjteményt. Másfél évtizedet élt Hollandiában, ahol egy édesanyát vesztett családban nevelte szeretettel a rábízottakat. Innen jött haza harmadik férjével, Gerard Hofmannal, hogy hosszú évekig a mezőfalvi, baracsi, kisapostagi és daruszentmiklósi szórványok gondozásába fektesse energiáit. Imaház épült, közösség formálódott keze alatt. Bár ezekben a falvakban már csak egy-egy református lélek akad, ő hűséggel végezte szolgálatát akkor is, amikor Alap-Alsószentiván helyben lakó lelkésze lett.

Avantgárd Juli – legtöbben így hívták. Hogy ezt ő is tudta-e, nem tudom. Azt tudom viszont, hogy nála finomabb kézzel kevesen nyúltak Isten üzenetéhez. Három évvel ezelőtti súlyos betegsége után visszajött a kómából, alig ötvenkilós csontvázként, rekedt hangon, csillogó szemmel szolgált a hideg alapi templomban, csomó alapi, alsószentiváni gyerek gyűrűjében. Klasszikus falusi pap volt, sosem volt zárva az ajtaja, és alig lehetett úgy beszélgetni vele, hogy ne szakítsa félbe a beszélgetést a kiáltás: „Julika néni!"

Nemcsak bőrt rúgni jártak a parókiára a gyerekek, hanem beszélgetni Isten szeretetéről. Több alapi fiatalnak keresztanyja lett, mert nem vállalta más a feladatot. Emlékszem, a megújított templomért való hálaadáson együtt szolgált legidősebb és legfiatalabb keresztlánya: egy operaénekesnő és egy kis cigánylány. Amiben valóban avantgárd volt, hogy félelem nélkül, esendőségét vállalva, hatalmas szeretetreméltósággal tett félre minden, a hagyomány feltétlen tiszteletéből fakadó elvet, elvárást, és beszélt arról, ami a lényeg: Isten feltétlen, minden bűnt befedező szeretetéről, amelyet megbizonyított a Jézus Krisztusban. Szorongató istentiszteletek emléke kötődik bennem hozzá – szorongatott az az őszinte rajongás, hódolat és szeretet, ahogyan ragaszkodott az ő Urához. A hatvanadik születésnapján felköszöntötte a gyülekezet, és ő annyit kérdezett a padokban izgő-mozgó gyerekektől: Gyerekek, ti szerettek élni? Tudjátok, hogy élni mennyire csodálatos?

Szabó Julianna nekem nemcsak a lelkészem volt, hanem ikon. Ikonikus alakja azoknak a lelkésznőknek, akik a palást súlyos terhe alatt sem változnak férfivá. Akik nemcsak a szószéken és koporsó mellett, hanem betegágyak mellett is megállnak, utána pedig, kínozza őket akármilyen betegség, focicipőt húznak, és rúgják a bőrt a gyülekezet gyermekeivel. Szabó Juliannának nem született gyermeke, de szerte a világban sokaknak jelentett elfogadó szeretetet. Nem volt nagy fővárosi gyülekezetek sztárprédikátora, nem volt tisztségviselő, nem volt elismert tudós. Sokkal több volt annál: példa. Példa arra, hogy Isten eszközei vagyunk esendőségeinkkel együtt, és arra, hogy az emberi élet nehéz útjairól, megpróbáló vargabetűiről is haza lehet, haza kell térni, ha eljön az ideje annak, hogy a legnehezebb helyen, otthon legyünk Isten őrállói. A legnehezebb úton ment el nyáron kezdődött, súlyos betegsége után: haza, az Atyához, akinek kitartó, egyszeri és megismételhetetlen szolgája volt egy apró, kevesek által ismert református közösségben.

Bagdán Zsuzsanna

Megjelent a Reformátusok Lapjában