Kedves Testvérek, Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Magyarországi Református Egyház Zsinatán hirdethetem Isten igéjét és adhatom át egyben a Skót Egyház zsinatának üdvözletét. Közös gyökereink a reformációig nyúlnak vissza és egyházaink nagyobb tisztelettel adóznak Kálvin életműve előtt, mint a református hagyomány megannyi más egyháza. Jane Haining halálának 60. évfordulója is szoros kapcsolatainkra emlékeztet minket. Haining 1932-ben érkezett Skóciából Magyarországra és annyira szerette a magyar népet, hogy soha sem hagyta el őket. 1944-ben tartóztatták le a nácik és egy évre rá az Ausschwitz-i haláltáborban hunyt el. Hálát adunk azért, hogy életére és hűséges szolgálatára közösen emlékezhetünk.

Mai áhítatom alapigéjét Pál filippiekhez írt leveléből, az 1. fejezet 3-5. versig terjedő szakaszából olvasom: Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, 4és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, 5mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig. Pál leveleit olvasva feltűnik, hogy gyakran azért ír a gyülekezeteknek, hogy aktuális ügyekben, nehézségekben, vagy akár vitákban állást foglaljon. Érdekes belegondolni, hogy ha a korai egyház tökéletes lett volna, nem is állna rendelkezésünkre ezeknek az írásoknak az a gazdag tárháza, amely betekintést nyújt a keresztyén tanítás és gyakorlat korai fejlődésébe. Pál eltérő okokból ugyan, de azért ír az általa alapított gyülekezeteknek, hogy jobbító változásra buzdítsa őket. A levél olvasóit alkalmanként meglehetősen lesújthatta életük páli helyzetértékelése.

A kolossébeli gyülekezet kapcsán azért imádkozik, hogy tagjai növekedjenek az ismeretben; az efezusiakért is imádkozik, hogy lakozzék szívükben Krisztus a hit által; a római gyülekezet tagjait pedig azért szeretné meglátogatni, hogy lelki ajándékot és bölcsességet adjon át nekik. És így tovább. Mások viszálykodnak, vagy bizonytalanságban vannak a helyes tanítás kapcsán, Pál pedig nyíltan ír tévelygéseikről. Amikor viszont a filippiekkel kapcsolatos gondolatairól ír, akkor másként fogalmaz. Amikor a gyülekezetre gondol, akkor csordultig van szíve örömmel és Istennek ad hálát értük. Úgy tűnik, hogy felnőtté értek, ahogy Pál szavaiból is kitűnik:
„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok"

És hogy mi ennek az oka? A többi gyülekezetet Pál alapítóként, szervezőként, tanítóként, a teológia doktoraként keresi fel; kapcsolatuk gyakorta inkább paternalista, sőt, némelykor hierarchikus. Nem így Filippiben. Filippiben ugyanis nem arról van szó, hogy követik a vezért, hanem arról, hogy a közös vállalkozásban valamennyien együtt munkálkodnak. Ezért is írhatta Pál, hogy „mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig." [az angol fordításban: „hálás vagyok a partnerségünkért az evangéliumban]

A felnőttkorba ért egyház mintája áll előttünk – ha egy gyülekezet (vagy felekezet) tagjai együttműködnek és közösséget vállalnak evangéliumi partnerségben és közösségük szükségeit szem előtt tartva szolgálnak közösen az egyházon falain belül és azon túl, akkor kiérdemelték, hogy egyháznak nevezzék magukat. Egyes gyülekezetek, amelyekben megfordultam, inkább vallásos színházként működtek, ahol a gyülekezeti tagok nézőként vettek részt az istentiszteleten, hogy élvezzék az előadást és megtanulják a szabályokat és dogmákat.

Aztán voltak olyanok is, amelyek egyfajta vallási klubként csak azoknak a javát szolgálták, akik közéjük tartoznak; megint másoknak abban merül ki életük értelme, hogy a lelkész elképzeléseit és vágyait teljesítsék. Jaj azoknak, akik csak magukra gondolnak!
De a filippi gyülekezet nem egy egyszemélyes cirkusz, „one man show" volt. A filippiek nem egyszerűen csak Pál egyházközségének tagjai voltak, nem csupán az ő lojális rajongói és hasonszőrű barátai – ehelyett partnerek az evangélium művében. Jézus Krisztus egyházának hatékonysága, itt, vagy bárhol másutt, azon múlik, hogy el tudjuk-e sajátítani a filippi gyülekezet mintáját. Az irdatlan feladat, hogy megosszuk az élő hitet azokkal, akikhez küldettünk, nem csak az ige és sákramentum szolgálatára felszenteltek fennhatóságába tartozik.

Az ige és sákramentum szolgái – függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul prédikálnak, tekintet nélkül arra, hogy hány családot látogatnak, vagy hány projektet futtatnak, nem végezhetik el az egyház munkáját önmagukban. Csak ha tudatosítjuk partnerségünket az evangéliumban, szabadul fel valamennyi erőforrásunk azoknak az embereknek a javára, akiket szolgálunk. Pál sikerének sarokköve egyházépítőként és az evangélium hirdetőjeként az volt, hogy amikor szemtanúja volt egy új keresztyén közösség születésének, akkor hagyta, hogy maguk eresszenek gyökeret és odébbállt, hogy munkáját másutt folytassa.

Ezek a közösségek pedig töretlenül növekedtek, mert tagjaik betöltötték saját lelki ajándékaik szerinti szolgálatukat.
o gyülekezetek elhalnak, amikor megszűnnek „kifelé" szolgálni;
o gyülekezetek elhalnak, amikor csupán egy maroknyi emberre hagyják az össze munka elvégzését;
o gyülekezetek elhalnak, amikor nagy személyiségektől függnek, ahelyett, hogy a Szentlélek rabjai lennének.

És igen, gyülekezetek és egyházak növekednek akkor, amikor tagjaik lelki ajándékaik szerinti szolgálatukat elvégzik – legyen az pasztorális vagy tanítói feladat, adminisztráció, zene, virágápolás, evangéliumi vagy szociális szolgálat, látogatás és bármi más. A sarokkő, amire a reformáció épített a hívők egyetemes papsága volt. Sajnálatos módon, míg a tanításunkat és teológiánkat áthatja ez az elv, a gyakorlatunkat majdhogynem érintetlenül hagyja. Valójában némelyek azt állítják, hogy történetünk során megtagadtuk ezt a tant és hatalmas felelősséget és terhet helyeztünk az ige és sákramentumok felszentelt szolgáira.

Az egyházak, amelyek képesek megfordítani ezt a trendet, azok a felnőtt korba ért közösségek. A Skót Egyház egyik legnagyobb moderátora [lelkészi elnöke] George Macleod volt, aki többek között a világszerte híres „Iona Community"-t alapította. Ő emlékeztetett minket egykor arra, hogy Jézus Krisztus „a világ világossága és nem egy eldugott klubban pislákoló gyertya". Amennyire ez igaz, annyira megáll az is, hogy valamennyien arra hívattunk, hogy a világosság hordozói legyünk. Amit ugyanakkor még felismertem, hogy minél tovább viselem az egyházi öltözéket, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy azok, akik ránk adták a palástot, a legbefolyásosabb evangelizátorok!

Szembejön a palástos ember, aztán őrként megy tovább... Nagy szükségünk van jó lelkészekre. De nagy szükségünk van olyan keresztyénekre is, akik hétköznapi ruhában járnak. A jó szomszédra; a gondoskodó barátra; a becsületes munkásra, a tisztességes bankárra; a tanárra, aki szenvedéllyel osztja meg tudását a gyerekekkel, akiket tényleg szeret; a politikusra, aki valóban a közjót szolgálja és az ifjúsági vezetőre, aki őszintén szeretné, ha a gyerekek személyiségükben és emberségükben növekedjenek. Ez az, ami igazán hatással van a világra. A szomszédok és barátok között szolgáló „átlagkeresztyének"; egyháztagjaink azok, akik otthonaikban, baráti körükben a keresztyén kegyesség legfontosabb példái lehetnek. Egyháztagjaink teljesítik a frontszolgálatot, az egyház és a világ határmezsgyéjén: az ő befolyásuk munkahelyükön, sportegyesületükben és általában a társadalomban felbecsülhetetlen.

Egy másik, a Skót Egyházban meghatározó lelkész gondolatai ugyancsak évek óta kísérik életemet. Leonard Griffiths, aki ma 93 éves és egykor a londoni City Temple [belvárosi gyülekezet] lelkésze volt, biológia tanáráról mesélt nekem. A tanár visszahúzódó és csöndes ember volt. Mégis az ő „számlájára írható", mondta Griffiths, hogy mindenki másnál több embert vonzott Krisztushoz azok közül, akit életében ismert. Ez az ember sohasem prédikált, sosem állt a szószéken, a természetből vett példái és a kísérleteiből levont következtetései, egyáltalán, ahogy gondolatait az osztállyal megosztotta, nos, ezek voltak az ő prédikációi. Soha nem látogatott meg embereket otthonaikban, vagy a kórházban, de egyfajta lelkészi attitűddel és gondoskodással fordult minden tanítványához. Nem tett szert hírnévre. Mégis, a temetésén a templom megtelt lelkészekkel, orvosokkal, a tudományok doktoraival, ügyvédekkel, szociális munkásokkal és hasonlókkal. Mindannyian ennek a csöndes, szerény, ámde hiteles embernek köszönhették, hogy egykor Jézussal találkoztak.

Amikor Jézus első tanítványait kiválasztotta, akkor nem a tanult és tehetséges emberekre esett a választása: tanítványai nem tapasztalt szervezők, vagy magasan képzett kommunikációs szakemberek voltak. Valamennyien halászok, adószedők, nacionalisták és ügynökök közül kerültek ki. Átlagos emberek, a „föld sói" voltak azok, akikbe Jézus bizalmát fektette. 2000 év óta ők adják tovább az evangéliumot. Itt, a zsinati ülésen ezen a héten is emlékezzünk meg arról, hogy szolgálatunk legfontosabb mozzanata nem más, mint hogy Isten egész népét kell alkalmassá tennünk és segítenünk abban, hogy az egyetemes papság jegyében a „partnerséget az evangéliumban" gyakorolhassák.

Külügyi Iroda