„Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni." (Mt 26,60–61)

„Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!" (Mk 15,29–30)

Jézus kiűzte az árusokat a templomból. „A zsidók pedig azt kérdezték tőle: Milyen jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket teszed? Jézus így felelt nekik: Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. Ezt mondták rá a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted? Ő azonban testének templomáról beszélt." (Jn 2,18–21)

A tanúktól és megbízóiktól feltételeznünk kell a rosszindulatot és a szándékos félremagyarázást. Jobban hangzik a per során, ha Jézus szájába adják, hogy le akarja rombolni a templomot.

A járókelők dühös számonkérése erős csalódottságból fakad. Izráel népe történelmének során, a megpróbáltatások alatt kialakult és megerősödött a halálból új életre való feltámadás gondolata, amely a végítélet idején érkezik, és ott minden átértékelődik. A földön szenvedőknek, igazaknak, engedelmeseknek Isten igazságot szolgáltat, és az örök élet jutalmát adja. Jön a Messiás. Jézus sokak számára reménység volt. Az élő Jézus. Addig, amíg csodás történések vették körül. De mihelyt a megalázás, kín és a kereszthalál a jussa, elfordulnak tőle. Hiszen amíg a végső ítélet küldöttjeként látják és reménykednek benne, addig követni is készek. Izráel dicsőségét várták. Lesz nagy király, királyság, és a rómaiak elbuknak. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt." (Lk 24,21) De csalódnak. Jézus keresztre feszítése az e világi megváltásban reménykedők számára kudarcot jelent. Szavaikkal, gúnyolódásukkal az elvesztett reménységet kérik számon Jézuson. Arról elfelejtkeznek, hogy nem a király és királyság Izráel dicsősége. Hanem Izráel dicsősége maga az Isten, és éppen Jézus Krisztusban ott van közöttük.

Amikor Jézus arról szól, hogy a lerombolt templomot három nap alatt megépíti, akkor nem a templom köveinek elhordásáról és szétgurításáról beszél, hanem az istentiszteletről, amelyet újra kell kezdeni. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat." (Mt 5,17) Az istentisztelet ő maga az engedelmességével. Ő Izráel dicsősége. Nem véletlenül mondjuk, hogy teste megdicsőült, amikor feltámadt.

Jézus Krisztusként alávetette magát a létezésnek és így a halálnak, feltámadása a létezés felett aratott győzelmet mutatja: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is éles kard járja majd át –, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata." (Lk 2,34–35)

Az emberek nem tudtak semmit sem kezdeni Jézus evangéliumával. „...a halál az örökkévalóságon kívül esik, tehát a halál az örökkévalóság megragadásának kudarca, megrekedés az idő átmenetiségében. Mint ilyen, a halál személyes fenyegetés mindazok számára, akik az időiséghez kötődnek, és képtelenek meghaladni azt. Számukra az örök élet értelmetlen szimbólum, hiszen nem fogják fel benne az örökkévaló elővételezését. A feltámadás szimbólumával élve azt is mondhatjuk: meghalnak, de nem részesednek feltámadásban." (Paul Tillich)

Mondhatjuk, hogy még nem történt meg a feltámadás, amikor a tanúk és a járókelők a magukét fújják. A tanítványok is elrejtőztek. Csak ők fordulnak úgy Isten felé a reménytelenség ellenére is, hogy akármilyen esetlegesen és akármilyen félelmekkel is, de a reménység negatív öntőmintáját, a hiányát, elveszettségüket emelik oda, betölthetővé válnak. Ők nem elveszettek. Ezt a reménységdeficitet a feltámadás tölti ki megkérdőjelezhetetlenül. Az ő szájukból másképpen fog hangzani, hogy Jézus mégis hagyta teste templomának lerombolását és három nap alatti megépítését. Az evangélium azóta is azok szájában igaz, akik számára Krisztus feltámadása megkérdőjelezhetetlen.

Soós Szilárd

A szerző mocsai lelkipásztor. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.