Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben lakván, távol vagyunk az Úrtól (mert hitben járunk, nem látásban); bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz.
(2Kor 5,6–8).

Keresztyén Testvéreim!

Húsvét ünnepén élet és halál nagy kérdései kerülnek a figyelmünk központjába. Ezeknek tárgyalásakor hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a bibliai szóhasználat tartalmában különbözik attól, amit megszoktunk a hétköznapokban. Amikor mi „életről” beszélünk, akkor arra a néhány évtizedre gondolunk, amit itt a földön a bölcső és koporsó között töltünk el; amikor pedig „halálról”, akkor arra a pillanatra gondolunk, amikor utolsót dobban a szív és az első agysejt bomlani kezd, amikor az élet befejeződik. Ezzel szemben a Biblia a teljes életről beszél, aminek van egy földi és egy mennyei vetülete, s a kettőt a halál választja el. A halál viszont nem megsemmisülés, hanem átmenetel egyik létformából a másikba. A megjelölt igében Pál szójátékot alkalmazva a teljes életről, a halál által elválasztott két létformáról beszél, és annak jellemzőit sorolja fel. A földi létben itthon vagyunk a testben és távol az Úrtól, a mennyei létben otthon vagyunk az Úrnál, és távol a testtől.

1. A földi létformáról Pál azt állítja, hogy itthon vagyunk a testben, vagyis a teljes életből néhány évtizedet itt töltünk el, ebben az anyagi testben, amit a fejezet elején (5,1) az apostol földi sátorháznak nevez. A sátor nem összkomfortos lakás, ebben lakoztak az ősatyák s az Ószövetség népe a pusztai vándorlás alkalmával. Nem véletlenül lett a Biblia szimbólumvilágában az ideiglenesség, az alapnélküliség, a törékenység jelképe. Ennek ellenére Isten ebben a sátorházban otthont készített számunkra, mi itthon érezhetjük magunkat ebben a világban. Az otthon érzését ugyanis nem a kényelem adja, mert a Biblia eredeti nyelvén az érzi otthon magát, aki szülőföldjén lakik, aki népe és családja közösségében él. Isten számunkra ezen a földön népünk és családunk közösségében otthont készített számunkra, ezért érezhetjük itthon magunkat. Ennek a létformának viszont hátránya is van: távol vagyunk az Úrtól. A távolság nem elszakítottságot jelent. Pál magyarázza is a gondolatot, amikor azt mondja: „hitben járunk, nem látásban”. Azaz, ebben a földi létben nem részesülhetünk a színről színre látásban, tükör által, homályosan látunk, hitben, reménységben, bizodalomban élünk.

2. Ez a hit és bizalom tudássá, biztos ismeretté áll össze, és mi tudjuk, hogy bár ez a mi földi sátorházunk elbomlik, de a halállal az élet nem fejeződik be, mert  örökkévaló házunk van a mennyben (5,1). Minőségi változásra számíthatunk, itt csak sátorházunk volt, ott örökkévaló, mennyei hajlék vár reánk. Ennek a biztos ismeretnek alapján fogalmazza meg Pál megdöbbentő mondatát: „szeretnék távol lenni (kiköltözni) a testből, és otthon lenni az Úrnál”. Sokan úgy gondolják, hogy mindebben nincs semmi különös, hiszen a halhatatlan lélek nyilvánvalóan él a halál után is. Ez viszont a görög filozófia gondolata, a Biblia szerint mi nem rendelkezünk halhatatlan lélekkel, Isten mind testünket, mind lelkünket elpusztíthatja a gyehennában. A halál után nem lelkünk képessége révén, hanem csak Krisztus közösségében van életünk.

Értsük jól, Pál nem abban reménykedik, hogy halhatatlan lelke révén túléli a halálát, ő az Úrral akar lenni, mert tudja, hogy mennyei élet csak Krisztusban van. A halál utáni színről színre látás, a Vele való együttlét biztosítéka pedig Krisztus feltámadása, aki megígérte nekünk: „Az én Atyám házában sok lakóhely van… Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,1–3). Ez a mi hitünk, ez a mi reménységünk. Ámen.