Húsvéti alapigénk a „Ne féljetek”. Mitől félhet a kórházlelkész?

Ugyanattól, mint minden más ember. De ha a saját kórházi munkámra gondolok, szorongással tud eltölteni néhány agresszív szülő. Minden ilyen szituációban a helyzet átláthatatlansága a félelmetes: nem tudom, hogyan fogok reagálni, hogyan fogok kijönni belőle. A tapasztalatom az, hogy ilyen helyzetekben segít a viszonylag nyugodt fellépés, illetve ha külsőleg szemlélem, ami velünk történik.

Stimmel a mondat, hogy a kórházlelkész csillapítja a félelmet?

Áttételesen igen. A lelkész nem jolly joker, aki mindent megold: például amikor hozzánk, a kórházba – a Bethesdában működik az Országos Égéssérült Központ – behoznak egy sérült kisgyereket és betolják a műtőbe, a szülők figyelmét, szorongását a jövőre irányítja. ”Bennfentesként” elmondja, mi vár rájuk, mire számíthatnak, hirtelen emberarca lesz az egésznek. De ebben a helyzetben még nem a megnyugtatás a lényeg, hiszen az igazi krízishelyzet még ezután jön.  Még sok a kérdés: túléli-e a balesetet a gyermek, lesznek-e testi elváltozásai.

Máshogy reagál hívő és nem hívő ebben a krízishelyzetben?

A hit nem garancia semmire, és nagyok az egyéni különbségek. A válsághelyzet akár egy, a hit szempontjából rövidzárlatos korszak kezdetét is jelentheti, ugyanakkor a nemhívőben is nagyon sok pozitív energia tud megmozdulni, amire lehet építeni. Az a tapasztalatom, hogy azok az érett személyiségű felnőttek, akik kellően fel vannak vértezve konfliktushelyzetekben, azoknak a reakciója valósághű: nem túlozzák el a reakciókat, nem őket kell fellocsolni, ha baj éri a gyermeküket. Azt is tapasztaltam, hogy az érett személyiségű emberek között gyakran találkozni hívőkkel, mert az érett személyiség és a spiritualitás kéz a kézben járnak.

Hívő vagyok és félek: ez nem paradoxon? Aki hisz, nem fél, de aki fél, még lehet hívő?

Ez finoman fogalmazva is túlzás. A hívő sem tudja kikapcsolni a pszichéjét, és nem is kell, hogy ezt tegye. A félelem velünk is születik, gyerekkorunkban is tanuljuk, és rettentő baj volna, ha nem félnénk. A gondviselésben hívő ember persze szeretne ráhagyatkozni arra a kegyelemre, amely által meg van kímélve egy sor fájdalomtól, amire más emberek a hit híján joggal hihetnék, hogy nincs segítség. De úgy tűnik, hogy ilyen nincsen. Arról nem is beszélve, hogy a szenvedéstörténetben olvashatjuk, hogy Jézus is gyötrődik, megkockáztatom, hogy fél. Mert a testnek az a tulajdonsága, hogy fél, a fájdalmat átélő testben élő lélek fél. Hihetjük, hogy végül a hit átsegít ezen az időszakon, és segít megkapaszkodni abban, hogy az Isten jó, de a félelmeket nem lehet megspórolni.

A hit különbözőképp működik az emberekben?

A hit összekapcsolhat, de arra is ösztönözhet, hogy valamit szétvessen, ami korábban nem jól működött. Például gondoljunk egy fiatalemberre, aki hitre jutott, és kezdi átélni a társadalom igazságtalanságát. Őt az istenhite készteti arra, hogy az addig igaznak vélt normák ellen lázadjon. Valójában erről szólt maga a reformáció is, vagy a megújulási mozgalmak. Ezekben az esetekben a hit lázadásra késztet, tehát a hit nem feltétlen kibékítő. Ha például olyan vallásos közösségbe járok, ahol jól érzem magam, és a Biblia olvasása örömöt ad, ez előrelendít engem, de ha a hit problémaforrás, ha azt gondolom, hogy az Isten nem szeret, mert olyan gonosz vagyok, vagy ha a gyülekezet nem szeretetteljes, akkor a hit teher is lehet, és meg is betegíthet.

„A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben”: miféle szeretetről lehet itt szó?

Az egyik legismertebb fajta félelem a szeparációs félelem, mely különösen is a kisgyermekeknél figyelhető meg, amikor magukra maradnak. Ilyenkor a gyermek fél és sír, és amikor az anya újra megjelenik, akkor kisimul, megnyugszik. Ez a nagyon egyszerű szeretet – a simogatás, azaz a bőrkontaktus, a szemkontaktus – valóban el tudja űzni a félelmet, melynek lényege, hogy ki vagyok szolgáltatva, egyedül vagyok hagyva. Problémás gyerekeknél látjuk itt a Bethesdában, hogy nem tudták jól szeretgetni őket, a szeretethiányos gyermekből pedig támadó, agresszív felnőtt válhat, aki úgy érzi magát, mint a sarokba szorított vadállat, vagy a sarokba bújt, elzárkózó, depressziós felnőtt. Amikor a szeretethiányt megpróbáljuk egy kicsit pótolni ezeknél a gyerekeknél, tehát törődünk velük, vigyázunk rájuk, megtapasztalhatják, hogy vannak megbízható felnőttek, és hogy elmehetnek a határig, anélkül, hogy megtorlás járna érte; ekkor kezdenek megszelídülni. Ilyesfajta szeretetre gondolok itt, ami ki tudja űzni a félelmet.

Félelem az Istentől?

Talán ez nem is félelem, hanem megrendülés az Isten nagysága, az Isten volta előtt, amitől érzem, hogy teremtmény vagyok, és sehol máshol nem vagyok biztonságban, mint a Teremtő kezében. A kórházban annyiszor látjuk, hogy egy teljesen reménytelen helyzetből mégis folytatódik egy élet, helyre áll a család, máskor pedig minden imádság és emberi erőfeszítés ellenére sem történik meg ez. Ezért fontos, hogy az ember kellő tisztelettel és – még ha el is csépelt a szó – alázattal álljon a gondviseléshez. Isten az embereken keresztül lép kontaktusba velünk, és ha Istenre, mint jóra tudunk gondolni, az azért lehetséges, mert megtapasztaltuk, hogy valamikor a szüleink tudtak minket szeretni, ránk gondot viselni. A túlszeretésnek, a kényeztetésnek lehet azonban árnyoldala is: akkor Istenre úgy tekinthetek, mint aki rám telepszik, éppen olyan, mint egy anyuka, aki minden lépésemet ellenőrzi.

Mit kezd a református egyház a félelemmel?

Az egyház teszi a szolgálatát, „hirdettetik az Ige”, és az már önmagában csökkentheti a félelmet, hogy a településeken van hova menni, hogy működik a lelkisegély-szolgálat, hogy elérhetők az emberek. Amikor a rendszerváltás után újranyílt a Bethesda, úgy döntöttünk, hogy nem etikus, ha a direkt evangelizációt összekapcsoljuk a betegséggel. Isten nem gyógyítógép, amin megnyomjuk a gombot: „Térj meg és meggyógyul a mandulád”. Mindazonáltal jelen vagyunk, imádkozunk a betegekért. Talán nem is annyira a félelem, inkább szorongás vált népbetegséggé, hiszen olyan időket élünk, amikor minden nagyon bizonytalan, szinte bárki bármikor elvesztheti a munkahelyét, sokan hitelekkel tartoznak. Közhely, hogy a családban van a betegség és a gyerek a tünethordozó, de a kórházban észrevesszük, hogy a mai fiatal felnőtt korosztály megsínyli a fokozott nyomást, és rajtuk keresztül a gyerekeik is. Talán az ő érdekükben erőteljesebben szerepet vállalhatna az egyház, például az igehirdetéseken gyakrabban megjelenhetne a gondolat, hogy van isteni gondviselés, és – próbálok óvatosan fogalmazni, mert egy eladósodott embernek ez csak duma lehet – hogy a totális elszegényedéstől való aggódás tönkre teszi a mindennapokat és a személyiséget. Valamiféle higgadtságot lehetne közvetíteni, egyrészt a realitást, hogy van kihez fordulni, másrészt az igények dolgában valamiféle puritánságot, környezettudatosságot. Az emberek fejében helyre kellene állnia „a szükséges és az elégségesnek”, és nekünk, reformátusoknak történeti okokból is puritánságot volna érdemes közvetíteni. Meg kellene nyugtatni az embereket, hogy megvalósuljon a zsoltáros gondolata :„Békességben fekszem le és legott elalszom” (4. Zsoltár).

Az 1961-ben született Rideg Gyula a Református Teológiai Akadémia és az ELTE Pedagógia szakának elvégzése mellett telefonos lelkigondozói, pasztorálpszichológiai és videotrainer képesítést is szerzett. Az egyházon belül sokféle szolgálat kapcsolódik a nevéhez: a lelkigondozás mellett volt beosztott lelkész a Budapest-Kálvin Téri Református Egyházközségben és vallástanár a Baár-Madas Gimnáziumban. 1995 óta az MRE Bethesda Gyermekkórházának kórházlelkésze. A Budapesten élő, nős lelkészt tavaly Pro Sanitate díjjal tüntették ki.

Sindelyes Dóra