Amikor különböző felekezetek tagjai találkoznak, hogy közös imádságban vigyék Isten elé hálaadásukat és kérésüket, az épp olyan elgondolkodtató, mint az, hogy nem imádkoznak szüntelenül együtt. Ez nemcsak azért van így, mert az évszázados, sőt évezredes törések, szakadások, szakítások és sebek nem gyógyulnak csak úgy maguktól, hanem nyilván azért is, mert a keresztyének egységét minden nemzedéknek tanulnia kell. Vagyis amit meglátunk és fájlalunk a régiek indulatában és makacsságában (azt is többnyire a másokéban), ahogyan elzárkóztak egymástól és hátat fordítottak a többieknek, azt nem lehet csupán szép gesztusokkal elsimítani. Ha ugyanis csupán kelléknek tekintenénk például a nyugati és keleti keresztyének évezredes nagy vitáit, vagy még inkább a 16. századi egymásnak feszülések hevületét, akkor talán mondhatnánk: rég kihűlt már az egykori indulat, és talán fölösleges is volt. De ez csak részben igaz. A hitigazságok ugyanis nem száraz tételek, hanem éppenséggel az egész valónkat átható üdvösség-ügy meghatározó részei. Ezért kockázatos azt mondani, hogy bízzuk az időre a dolgokat, az majd orvosolja a sebeket. Az idő gyógyszere ugyanis leginkább a feledés. Márpedig hitét, örömét, áldását, Istenre találását ugyan hogyan és miért is feledné az ember? De ha megnyitjuk újra a régi vitákat, félő, hogy megint lángra lobbannak az indulatok.

Mégis, tegyük fel a kérdést: valóban csak arról ismerszik a régi kor, amit ma már szánunk, mert sajnálnunk kell? A 16. századi magyar reformáció egyik nagy alakja utat nyit nekünk másféle belátáshoz is. Szegedi Kis István, a török hódoltság egyik nagy alakja, prédikátora, egyházszervezője kitűnő tudós is volt. Loci communes című monumentális munkáját egészen a 17. század végéig használták a nyugati egyetemeken. Ő maga humanista nevén, mint Stephanus Pannonius élénk levelezést folytatott szerte Európában a keresztyén megbékéléséért. Ez akkor talán utópia volt. Rosszakarói még azt is elintézték, hogy a törökök börtönbe vessék. És igen, ő is mondott keményeket, ha hitvitára került a sor. Mégis, ezt írja egy helyen:

„A szertartások különbözősége az egyház egységét nem töri meg, ha a szív és a lélek egy."

Óvatos mondat ez. Vagy éppenséggel bátor? Mindenesetre nagyszerű! Nincs mit röstellni rajta. Most, az imahét kezdetén ajánlom, fontolgassuk, hiszen így is lehet együtt imádkozni!

Bogárdi Szabó István