A Zsinat május végi ülésén szerepelt a napirenden a jövőre 450 éves hitvallásos irat, a Heidelbergi Káté új fordításának ügye. A Zsinat köszönetet mondott a Heidelbergi Kátét Fordító Bizottságnak a káté új szövegváltozatú fordításának elkészítéséért, illetve elfogadta, hogy a bizottság  által átdolgozott szöveg a Magyar Református Egyház egységesen használt szövegű hitvallása legyen. Ennek a témának izgalmas része volt a nyolcvanadik kérdés szövege. A javaslat szerint a katolikus misét bálványimádásnak minősítő mondat csak zárójelben kerülne be a szövegbe, csillagozva meg is magyaráznák, hogy ma már ez a bántó kifejezés nem használatos.

A 80. kérdés és válasz így hangzik:

 

80. Mi a különbség az úrvacsora és a pápista mise között?

Az úrvacsora azt tanúsítja egyrészt, hogy Krisztus egyszeri keresztáldozatáért teljes bűnbocsánatot nyertünk, másrészt, hogy a Szentlélek minket a Krisztusba olt, aki most valóságos teste szerint a mennyben, az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy őt ott imádjuk.

 

Ezzel szemben a mise tagadja, hogy élő és holt elnyerhetné Krisztus szenvedéséért a bűnbocsánatot, hacsak a misemondó papok nem mutatják be naponta értük a Krisztus áldozatát. Továbbá azt tanítja, hogy Krisztus testileg van jelen a kenyér és a bor színe alatt, és ezért ezekben kell őt imádni. A mise így alapját tekintve megtagadja Jézus Krisztus egyszeri áldozatát és szenvedését és ezért kárhozatos bálványimádás.

E szövegrésszel kapcsolatban így hangzott a határozati javaslat: A Zsinat elfogadja, hogy a Heidelbergi Káté 80. kérdésére adott válaszban „és ezért kárhozatos bálványimádás"  kitétel zárójelben, valamint a lábjegyzetben így jelenjen meg: „A kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben. Amit a 16. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk."

A parázs, negyvenperces vita után a Zsinat név szerinti szavazáson (17 igennel és 57 nemmel) nem fogadta el a határozati javaslat ezen részét, új fordítást a 80. kérdés csonkítatlanul hagyásával fogadta el.

Első reakciók

Már az első beszámoló után megérkeztek a kommentek a reformatus.hu-n illetve a honlap facebookos megjelenésén. Bár az első komment helyeselte a döntést, később az itt megszólalók többsége csalódottságának adott hangot. „E döntés tekintetében napnál világosabb, hogy zsinatunk nem e világban él - sajnos azonban nem bibliai értelemben. Úgy tűnik, elakadt 450 évvel ezelőtt, és nem halad. Baj van, ha egyházunk vezető testülete úgy gondolja, hogy nekünk még mindig a 'katólikusok' ellen kell protestálnunk. Baj van, ha attól érezzük magunkat reformátusnak csupán, hogy nem vagyunk katolikusok" – így az egyik hozzászóló. „Itt nem gesztusok megtételéről van szó, hanem arról, hogy (főleg a jelenkori) római katolikus misetan nem azonos azzal, amelyet a Káté a XVI. században 'kárhozatos bálványimádásnak' nevezett. A hitvallás recitálása rendjén mi nem egy ötszáz esztendővel ezelőtti 'ellenféllel' vitatkozunk, hanem mai hittestvéreinkkel kellene párbeszédet folytatnunk" – vélte egy másik kommentelő.  Volt olyan is, aki így védte meg a Zsinat döntését: „Ha szereted a katolikusokat el kell mondani nekik, hogy az áldozatot egyszer s mindenkorra Jézus Krisztus tökéletesen bemutatta. Ez nem katolikus-ellenes határozat, hanem a Biblia igazsága, és ez fontos".

Röviddel a Zsinat döntését követően tollforgató hittestvéreink is jelentkeztek hosszabb eszmefuttatásokkal. Azért, mert ezen a ponton nem egyezik a hitünk, van-e jogunk azt mondani, hogy a mise bálványimádás? – teszi fel a kérdést Feke György Isten jár misére? című, a reformatus.hu-n megjelent írásában. „Nem tudom, hogy mit fog nekik (és nekünk) mondani Krisztus, ha majd visszatér az övéiért, de ha a mise tényleg bálványimádás, akkor be kell látnunk, hogy Isten türelmes a katolikusokkal. Mert szereti őket – pont úgy, mint minket. Mondom, szerintem Isten el szokott menni misére, de ugyanúgy eljár a mi zsinati üléseinkre is. És ezért nem értem, miért nem merült fel csütörtökön az a kérdés: Van-e nekünk jogunk ítélkezni mások fölött? Hát ezért vagyok mégis szomorú" – írta.

Több kérdés mint válasz

Fekete Ágnes Hat jószándékú kérdés című, ugyanott megjelent cikkében a következő kérdések mentén próbálja továbbvinni a vitát: Volt-e már arra példa, hogy egy fordítási kérdésben a zsinat döntött? Helyes-e úgy szavazni teológiai kérdésekről, hogy nem  kapnak alapvetéseket azok, akik szavaznak? Milyen céllal fordítunk le egy szöveget? Tényleg ma a 21. században a református keresztyén egyház fontos gondja az, hogy magát a katolikusokkal szemben identifikálja? A mai úrvacsorai gyakorlatban valóban a „szentségimádás" jelentős helytelen gyakorlat? Krisztus ma nem arra tanít, hogy egyre erősebb jeleit tegyük a szeretetnek?

„Tényleg bántó. Arról nem is beszélve, hogy egy átlag mai olvasó számára talán érthetetlen is. Nem csak nem tudja, mit kezdjen a 'bálványimádás' fogalmával, hanem annak jelzője is több mint problematikus. De mindezeken túl, talán nem is érti, hogy miért kell problémát csinálni egy ilyen régi szöveg egy kifejezéséből, hiszen egy könnyed mozdulattal túl kellene lépni az efféle hagyományos beidegződöttségeken, s inkább arra kellene figyelni, hogy a Káté az ilyen kifejezésekkel ne idegenítse el magától a mai embert, ne húzzon fel újra válaszfalakat, ne legyen kirekesztő, korlátolt, bigott és maradi" – érti meg a felháborodást Köntös László. A Reposzt blog egyik szerzője, aki maga is zsinati tag, de a zsinati vitában nem tudott részt venni, írásában önkritikusan teszi hozzá, hogy „ha már a bálványimádásnál tartunk, lehetne éppen mit sepergetni saját portánk előtt is, hogy ne mondjam éppen a magyar református úrvacsorai gyakorlat kapcsán is. Mondható akár az is, hogy a szöveg hagyásával a reformátusok nem csak intoleráns magatartást tanúsítottak, hanem a katolikus 'bálványimádást' újólag elítélve saját hagyományaikat tették meg bálvánnyá."

A Dunántúli Egyházkerület főjegyzője ezután az egyetemes tolerancia elvét vesézi ki „amely kétségtelenül és sürgetően felveti, s nem csak e vita kapcsán, hanem jóformán a mai globalizált élet minden területén a történelmi viszonyrendszerek, a másikról mondott ítéletalkotás, az értékvilágok, identitáshagyományok kapcsolatának súlyos kérdéseit". Kimerítő írásában Köntös László a tolerancia elve mellé ugyanakkor a hitvallás igazság-kimondását állítja: „A hit – vallás belső lényegéből következően kizárólagosságot, állítást és ebből következően tagadást fogalmaz meg, és sohasem úgy tételezi önmagát, mint egy legitim véleményt a sok közül. A hit attól hit, hogy az általa igazságként vallott állítást egyetlenként és kizárólagosként fogadja el. Ha tehát a Káté igazságigénye felől nézzük a dolgot, reformátusként azt kell mondanunk, a kimondott igazság ma is érvényes." A református lelkész végül nyíltan rákérdez: „Vajon ebben a konkrét esetben a toleranciaigény valóban veszélyezteti-e az igazság-és identitásigényt? Véleményem szerint nem. A bántó kifejezés ugyanis a kérdésre adott válasz végén áll egy félmondatban, de magában a válaszban sértetlenül kifejtésre kerül a két pozíció közötti alapvető különbség. Zárójelbe tétele és lábjegyzettel való ellátása nem jelenti az igazságba vetett hit feladását a tolerancia oltárán."

A Reposzt bloggere számára a zsinati döntés azt üzeni, hogy „a toleranciaigény nem valósulhat meg az igazság-és identitásigény feladása árán. Ezzel az elvi háttérrel egyet is lehet érteni. Ugyanakkor maga a vita, mint jelenség azt jelzi, hogy a felismert igazságon alapuló identitáshagyomány – és igény mai megfogalmazása újragondolásra szorul".

Önmagunkkal van bajunk

Köntös László írásához Szabó István püspök is hozzászólt, felidézve a szavazást előkészítő zsinati félórát. „Amikor a 'vitában' érvül előrángatták néhai Török István professzor méltányos és nagyvonalú megjegyzését, aki szerető szívvel és keresztyéni testvériességgel bátorkodta a kitételt törlését javasolni (anno!), az jutott eszembe, hogy hiszen nem is a római katolikusokkal van nekünk bajunk, hanem önmagunkkal. Például a következetességünkkel. Helytelen úrvacsora-gyakorlatunkat, és az 1985-ös liturgia transzszubsztanciációs kérdését Török István szintén megbírálta (anno!), ám azóta sem hozta senki a Zsinat elé, hogy törölni kellene a tévelygő kérdést. (Miért akarnak következetesnek mutatkozni a toleranciabajnokok, mikor leginkább csak önmaguk iránt oly nagyvonalúak?)" – így a zsinati vitában is a legaktívabbak közé tartozó Szabó István püspök, aki szerint „úgy tűnt, a mostani vitában is inkább önmagunknak akartunk mentességet nyerni a 'kárhozatos bálványimádás' alól". Zsinatunk önfelfogásának és munkarendjének kell megváltoznia, azt hiszem. Igen, elismerem, 450 esztendős problémákat is elintézhetünk tíz percet alatt. Sőt, talán eddig se tart, amíg ad acta teszünk egy-egy elkorhadt megjegyzést, egykori bátor odamondást, igazságnak vélt, de sok lemondással és megaláztatással is járó kitételt. Ám, kellene a tolerancia bajnokainak is annyira érzékenynek lenniük, hogy nem sikkasztják el a meggyőzés hagyományos (nehézkes, hosszadalmas) módszereit, és visszaigazodnak a jobbra taníttatás szép református eszményéhez. Ha így lesz, szerencsénk lesz, és megdisputálhatjuk újra a dolgot, sőt, még annál fontosabbakat is. Amíg azonban maradunk a 20. század ideologikus-utópikus módszertanánál, addig az identitás bajnokai (míg erejük bírja!), mint valami előretolt helyőrséget, úgy fogják védelmezni ezt a kitételt is. Még akkor is, ha most kevésbé tűntek 'normálisnak', mint azok, akik a normanélküliség kék madarát hajszolják" – összegzett a püspök.

Bálványok a házban

A tolerancia, a hitvallás, a Zsinat munkarendjének felvetései mellett az Egy lelkész című blog szerzője, Szikszai Szabolcs Kálvin Jánost idézi meg, aki óvva int attól, hogy feszegetni kezdjük, ki üdvözül és ki nem, mert Isten döntései titkosak, ez egy misztérium az ember számára. „Amikor én azt mondom, hogy a római katolikusok bálványimádók, abból az következik, hogy mi kerek-perec azt állítjuk, hogy római katolikus keresztények milliói kárhoznak el, mert heti rendszerességgel az egy igaz Isten helyett valami mást imádnak. Lehet csűrni-csavarni, de ebben a megfogalmazásban ez a következtetés benne van" – világít rá az ítélkezés súlyosságára a szerző, aki a továbbiakban a bálványimádás témáját járja körül.

Kálvint veszi elő ehhez is: „Azt mondja, hogy a bálványimádás lényegében nem a megvalósulásától függően lesz azzá, hanem a fejünkben kialakult hamis istenképek folyományaként. Lényegében isteníteni bármit lehet. Amikor a Káté a bálványimádásról beszél, akkor ugyanezt mondja: amikor az egy igaz Istenen kívül valaki mástól várunk segítséget, mást imádunk." Ebben a reformátusok is jeleskednek: tele vagyunk szobrokkal, emléktáblákkal, református kultikus helyekkel – véli a blogger. Majd ironikusan hozzáteszi: „A liturgiánk, a liturgikus öltözetünk, az énekeink, mind mind hol jobban, hol kevésbé, de istenné avanzsálnak, és az igazi Isten meg ott ül a kispadon és várja, mikor térünk már észhez."

Szikszai Szabolcs elkövetett egy másik, a Káté történetét megvilágító írást is ugyanezen a blogon. E cikkében nem tesz mást, mint megidézi azokat a tudósokat, akik behatóan foglalkoztak a 80. kérdéssel. Így többek között Szűcs Ferenc professzort: „A Káté a 80. kérdés-feleletében használja a legkeményebb polémikus hangot a római katolikus tanítással szemben. Ez egyben mindmáig a legnagyobb botránykő a dialógusban, amint erre a magyar püspöki kar is rámutatott a debreceni pápalátogatás alkalmával. Minthogy ez az egész kérdés hiányzik a Káté első kiadásából, látható, hogy a betoldás már a Tridenti Zsinat megerősített transsubstantiatio felfogása és az oltári szentség imádásának gyakorlata ellen irányul. 

A kérdés esetleges elhagyásának ma kettős indoka lehetséges: Egyrészt a II. Vatikáni Zsinat enyhítette az eucharisztia áldozati jellegét, Krisztus áldozatára téve a hangsúlyt, és csak második helyen említve, hogy ebben a gyülekezet is részesedik. Ennek mikéntje csak abból következtethető ki, hogy a tanítás Krisztus valóságos jelenlétét hangsúlyozza a jegyekben." Viktor János magyarázata a Káté modorában látja mindennek okát: „Ez a modor ugyanis tagadhatatlanul éles és nyers. Érthető, ha a római katolikus egyház nagy sérelmet csinált abból, hogy a Káté 'kárhozatos bálványimádásnak' bélyegzi az ő legfőbb szertartását: a miseáldozatot."

Egy le nem zárult vita

A cikkek gyűjteményéből nem maradhat ki Bölcsföldi András írása Pótcselekvés címmel a Parókia portálon, bár ő inkább a református közbeszéd tematikájának meghatározására tesz kísérletet a káté-vita kapcsán. „És tényleg arról kell vitatkozni a zsinatnak, hogy a 'kárhozatos bálványimádással' mit is kezdjünk a 450 éves káténk ünnepén? Amennyire nem sikerült Kálvin személyét közelebb hozni nemhogy a társadalomhoz, de a gyülekezetekhez sem a Kálvin-emlékévek során, olyannyira nem érzem ezt a kérdést sem aktuálisnak most. Pontosabban, nagyobb bajok is vannak, mint az említettek. Miért nem foglalkozunk olyan botrányokkal, melyek éppen a nemlétükben tűnnek fel, illetve éppen az a baj, hogy nemlétükben nem tűnnek fel, s azért nem okoznak problémát, mert hiszen nincsenek?" – írja.

Akárhogy is, a káté-vita még nem zárult le. Hiszen mivel a Zsinat elfogadta a szöveget, az ismét az ügyet eddig is gondozó, a Kárpát-medencei reformátusokat tömörítő Generális Konvent elé kerül. Ha minden részegyház jóváhagyja, akkor 2013-ban, a Heidelbergi Káté létrejöttének 450. évfordulóján, közös Zsinaton fogadhatja el a Magyar Református Egyház hitvallási iratának az új fordítást.

reformatus.hu