A menekülés már fiatalabb korodban megjelent az életedben.

Úgy indul a történetem, hogy elég szegény családban nőttem fel az Alföldön, édesanyám három műszakban dolgozott, takarított, mindent elvállalt. Nagy volt a család, bátyáim vannak és egy húgom. Voltak konfliktusok, amik miatt a házasságomba belemenekültem. Családon belüli nemi erőszak történt korábban, de a rokonaim nem hittek nekem. Nem igazán fogtam fel fiatal lányként, és éppen érettségiztem, amikor a legidősebb bátyám meghalt, egy komoly veszekedés során kést rántott az élettársa és szíven szúrta. Akkor jöttek fel az emlékek, amikor megnéztem halottként a bátyámat. Akkor értettem meg, hogy miért nem alakul úgy a férjemmel a házaséletünk, ahogy természetes. Hogy miért vannak félelmeim, hogy miért rezzenek össze néha, ha hozzám ér.

Hogyan vette a férjed ezt a múltbeli traumát?

Eleinte mellettem állt, járt velem pszichiáterhez is, de ráment a kapcsolatunk. Mert valljuk be, milyen a férfi: leegyszerűsíti a dolgokat. Kértünk segítséget, mégsem változtak a dolgok. Belefáradt. Nem igaz, hogy nem tudtam túltenni magam a múlton, mondta. A gyerek sem jött össze. Ráadásul az édesanyjával éltünk együtt, tipikus anyós-meny problémák jöttek elő. A férjem erdész-vadász volt, egy Tolna megyei kis faluban éltünk, elhúzta az életvitele, a szabad élet is. Neki lett valakije, megjelent a zöld szemű szörny. Éreztük, hogy nekünk már nem szabad egy fedél alatt élnünk. Kilenc évem ment rá, a fiatalságom.

Miként ismerted meg a gyermeked apját?

Két évig igazi szingliként éltem. A válásom után szinte semmi vagyonnal kezdtem újra albérletben. Hipermarketben dolgoztam, zöldségesnél, és a gemenci kisvasúton jegykezelőként. Véletlenül egy ismerősön keresztül, egy szórakozóhelyen megismertem a gyermekem apját, ő irodai munkát végzett. A hátam közepére nem kívántam. Négy évvel fiatalabb volt és ez látszott is. Fél évig tartott, míg összejöttünk. Nemsokára egy kis svábházat vettünk. Akkor éreztem életemben először, hogy mi az, hogy kerek egész. A családja olyan volt, mintha az én családom lenne. Ha bánatom volt, megkérdezték, de ha nem válaszoltam, békén hagytak.

Miért bomlott fel ez a jól induló kapcsolat?

Ahogy a párom fogalmazott: mire én beszálltam a csónakba, addigra ő kiszállt. Mindent megtettünk, hogy meglegyen mindenünk, csak egymásra nem maradt időnk. Elhidegültünk. Sok minden rossz is történt: édesanyja áttétes rákbeteg lett, a párom korábbi élettársával, két gyerekének anyjával is voltak gondok. Semmi harag, semmi veszekedés nem volt, ami miatt szakítottunk volna. Ezért nem is értette a család. Mondjuk ezt meg is beszéltük, hogy ha bármi adódik valamelyikünk részéről, akkor nem lesz egymásra mutogatás, hanem csendben válunk el és hagyjuk a másikat menni a maga útján.

Meddig tartott ez a kapcsolat és mi történt azután?

2006-ban ismerkedtünk meg, három évig voltunk együtt. Télapó környékén szakítottunk. Érdekes, hogy az életem ilyen nehéz szakaszai mindig keresztény ünnepekre esnek. Például pont húsvétkor jelentette be a volt férjem, hogy van valakije. A szakítás után visszamentem anyámhoz, de csak hivatalos albérleti szerződéssel fogadott vissza. A családom olyan volt, hogy ha nem adtam, már nem kellettem. Anyám is, amikor már nem tudtam adni, szó szerint az életemre tört. Hívta a bátyáimat, meg lettem fenyegetve.

Mit jelent, hogy nem tudtál többet adni?

Hitelt vettem fel a nevemre nekik és nem fizették. Mertem szólni, hogy ez így nem lesz jó. Albérletbe mentem, és a faluban akkor indult szociális gondozói tanfolyam, amibe szerencsére belefértem. Elkezdtem ezt a tíz hónapos igen kemény tanfolyamot és alkalmi munkákból éltem. Közben jártam bíróságra, mert azért beletettem abba a svábházba, amiben három évig éltem. De pervesztes lettem. A per és az édesanyja halála összehozott minket újra a volt párommal. És a bátyám kislányának leukémiája, hogy ő is elment tőlünk. Újra összejöttünk, úgy éltünk, mint anno, de közben folyt a tárgyalás, ahol idegenként jelentünk meg.

Ekkor lettél várandós?

Igen, és megint egy keresztény ünnepkor, húsvét táján fogant meg a gyerek. Nem gondoltuk volna. Annyira nem, hogy azt hittem, nem terhes, hanem beteg vagyok. És hogy most ki fognak pakolni, nem lesz soha családom és soha nem fogom megtapasztalni, ami a nőnek a legfontosabb: hogy van gyereke, hogy van családja, akikért érdemes élni. Nagyon-nagyon ledöbbentem a nőgyógyászati rendelőben. Olyan szinten, hogy a nevemet nem tudtam megmondani. Szégyen, nem szégyen, egyből rávágtam, hogy nem akarom megtartani. Egyszerűen nem tudtam hova tenni az egészet. Még nem tartottunk ott a párommal, hogy ilyenekről beszéljünk.

Hogyan reagált, amikor megtudta?

Azt mondta, adjak neki időt, aztán elzárkózott és nekem kellett utána mennem, hogy tudjam, hányadán állok, mire számíthatok. Próbáltam vele beszélgetni a gyerekről, az apai érzésekről, mert vannak apai érzései, hiszen van már két gyereke. De ez az, amit nem értek a mai napig, hogy hogy lehet, hogy így elzárkózott, hogy miért tesz különbséget gyerek és gyerek között, hiszen ő nem tehet róla, hogy véletlen jött. Hogy miért fél tőle.

Pedig mintha újra egymásra találtatok volna.

Igen, és emiatt gondolom úgy, hogy nem volt akkor sem egészen őszinte hozzám. Együtt éltünk, szinte ugyanúgy, mint azelőtt. És mikor kiderült a terhesség, titkolnom kellett, ő kért meg rá. Ma már bánom, hogy belementem ebbe. Anyám meg a testvérem is úgy nyilatkozott, hogy nem kell már több gyerek a családba. A gyerek apja egyre ingerültebb lett, végül elzavart a háztól. Azt mondta, hogy ő nem akarta ezt a gyereket, nem vállalja fel. Egy dologban segít, hogy nevére veszi. De azt is mondta, hogy szüljem meg a gyereket és mondjak le róla. Mondtam neki, hogy nem kérhetsz ilyet tőlem. Írt is egy nyilatkozatot, hogy lemond apai kötelességéről, de amikor később bepereltem gyerektartásért, azt mondta a bíró, hogy ilyen nincs.

Mit tettél ebben a nehéz helyzetben?

Mivel pont végeztem a szociális gondozói tanfolyamot, onnan ismertem a családsegítőt. Ott hallottam először arról, hogy van olyan, hogy anyaotthon. Kértem két hetet, hogy leüljek, átgondoljam, hogy addig volt egy életem és mindent ott kell hagyni. A barátokat, az ismerősöket, a megszokott környezetet. Minden bőrönddel, amivel oda mentem, az volt az életem. 2011. november 30-án költöztem Vissre, januárban oda született Bence. Vissen végre megnyugodtam. Nem tett jót a titkolózás, ott végre nyugodtan fel tudtam készülni az anyaságra, például végre nyugodtan megsimogathattam a hasamat.

Tartjátok Bence édesapjával a kapcsolatot?

Eleinte igen, érdeklődött, és ha filléres alapon is, de segített, egészen addig, amíg be nem adtam a gyerektartást. Aztán kiderült, hogy van új családja, és amikor megtudtam, akkor megint jött a keserűség. Vissen a mentálhigiéniás lelkipásztor segített ezt feldolgozni. Ő tette fel a kérdést, hogy mit akarnak tőlem a családom, a gyerek apja, hogy szeretnek-e? Ezekkel szembe kellett néznem. Úgy akartam onnan tovább jönni, hogy megerősödöm érzelmileg, ami hál'istennek sikerült.

Hogyan kerültetek Miskolcra?

Az anyaotthonokban egy évig lehet élni, egyszer pedig fél évre hosszabbítást kérni. Mivel kicsi volt a gyerek, nem tudtam még dolgozni, nem tudtam félretenni, ezért nem sikerült volna visszamenni a való világba, hogy ne ugyanolyan rossz helyzetbe jussak. Városközeli anyaotthont kerestem, hogy Bence bölcsödébe járhasson, és én könnyebben találhassak munkát. Most bölcsibe jár, én pedig házi gondozást végzek néhány alkalommal. Sok helyre beadtam az önéletrajzomat, amit lehet, megragadok. Ezt a második anyaotthont még meg kellett lépnem, hogy megerősödjek.

Milyen az életed az anyaotthonban?

Nagyon sokat segítenek itt. Van szakmai segítség is. Honnan tudjam, hogy jól csinálom a gyereknevelést? Mint egy nagy családban. De az anyukának is akarnia kell, mert különben leülepszik, megkeseredik. Persze nincs mosogatás tányércsörgés nélkül. Nem könnyű az együttélés: anyukák, gyerekekkel, mindenki hozza a maga terhét, sérelmét. De össze kell fognunk. Amíg itt vagyunk, itt szeretetet kapunk és az ember megtanul önzetlenül és tiszta szívvel szeretni. Ezek a fontos dolgok, amiket itt megtanul az ember. Átértékelődnek a dolgok, ugyanúgy figyelek a másik gyerekére, sőt még jobban. Én is sokat változtam, nem ilyen voltam.

Milyen voltál?

Rendkívül zárkózott, tüskés-morgós, alapjáraton parancsnoki voltam. Azóta nagyon sokat változtam. Sosem voltam egy szemellenzős hívő, de hiszek, lassan azt mondom: Istenben. Nem mondtam ki azelőtt, inkább az angyalokban hittem. Tudom, hogy az angyalokat valaki küldi. Egy ül a jobb vállamon, egy a balon, ott ül Bence vállán is, figyel rám, segít és védelmez. Van valaki, aki az utolsó percben ott áll, védelmez és nem hagy elveszni. Tényleg hajszálon múltak dolgok. Már az öngyilkosság is megfordult a fejemben, mielőtt el nem jöttem volna az első anyaotthonba. Egy barát-barátom külföldön dolgozott és szinte megérzés alapján elküldte hozzám az anyukáját, hogy addig ne nyugodjon meg, amíg ki nem nyitom az ajtót. Ezt senki más nem tudhatta. Tehát ezek a megérzések, hogy ő biztosan kapott egy jelet.

Hogyan látod most a sorsodat?

Egy percig sem bántam meg, hogy így alakult a sorsunk, hogy itt vagyunk Bencével. Azt hiszem, lassan eljutok oda, hogy mint a gyerek apja, én is élhessek teljes családi életet. Bízok a jövőben. Hogy újból visszakerüljek a való világba, de már úgy, hogy megnyugodtam, hogy készen állhassak egy új életre. Az utóbbi időben kezdett itt a hitem megerősödni. Hogy van Isten, hogy van, akihez fordulhatok, hogy van, aki meghallgat, hogy van, akit nevén nevezhetek, aki egyengette az utamat, aki végigvezetett és segített. És újra tudok hinni, akár magamban is. És a legfontosabb, amit itt megtanultam, hogy mennyire fontos, hogy segítséget tudjak kérni.

Szerinted hasonlít a karácsonyi meneküléstörténet a tiedre?

Mária is menekült, hogy mentse a gyermekét Heródes elől. És ahogy az anyaotthonba kerülő anyák, ő se értette, hogy miért kell menekülnie. És ugyanúgy fel kell adnia neki is mindent, az addigi életét, ahogy nekünk is.

Névjegy: A 35 éves Szalainé Biró Krisztina egy Bács-Kiskun megyei faluból származik. Nagy családja van. Kereskedőnek tanult, számos üzletben dolgozott eladóként. Nemrégiben elvégzett egy szociális gondozói tanfolyamot, jelenleg házi ápolást végez. Kisfia a vissi Református Átmeneti Anyaotthonban született. Jelenleg a miskolci Lorántffy Zsuzsanna Református Kismamaházban élnek.

Református anyaotthonok. A Magyar Református Szeretetszolgálat több anyaotthont is fenntart. A cikkben említett miskolci Lorántffy Zsuzsanna Református Kismamaházon és a vissi Református Átmeneti Anyaotthonon kívül például a zsadányi Református Egyházközség Családok Átmeneti Otthonába, a nágocsi Árvácska Anya- és Csecsemőotthonba és a tiszalöki Oltalmazó Házban és Otthonban találnak befogadásra a családok.

Sindelyes Dóra
Fotó: Vellai Zoltán