Mint történelem iránt érdeklődő ember, nemcsak a szükséges dolgaimat, hanem a szellemi muníciót is igyekeztem bepakolni a lelki hátizsákomba mielőtt elindultam volna a Vajdaságba, az Európai Egyházak Konferenciájára, melynek 2018-ban Újvidék ad otthont. Nehéz hátizsák ez, megterhelve a 20. század több szomorú eseményével – elég hacsak a második világháborúban itt elkövetett háborús bűnökre gondolunk, melyet a század végén a délszláv háború zárt olyan keretbe, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

A bombázások során elpusztult, az egyébként gyönyörű, város hidjainak képe terhes örökség, ugyanakkor emlékeztető is: ha emberek, népcsoportok, vallási felekezetek között nem épült híd, vagy csak ideiglenes, nem kellően megépített híd épült, az távolságtartást, félelmet és erőszakot eredményez.

Mindez történelmi emlékezésnek tűnhet, ám a jelenkor Európája máshogyan és más formában, de hasonló és örök érvényű problémákkal kell, hogy szembenézzen.

Sok esetben igen távol esik egymástól az elválasztó folyó két partja, s ilyenkor hajlamosak vagyunk felelőtlenül kimondani: nem érdemes belekezdni a híd építésébe. A CEC idei nagygyűlése nem véletlenül használja a híd szimbólumát, utalva ezzel egyrészt Újvidék történetére, másrészt az ember és ember között meglevő szakadékra.

Ezen sebek gyógyulása, az építés és az újjáépítés megkezdése nem könnyű feladat, de meggyőződésem, hogy nem is emberi feladat.

Jobb, ha olyan tervezőre bízzuk, aki képes volt a saját világából az emberibe vezető hidat építeni, hogy bejöhessen ebbe a világba – és hogy aztán az ember beléphessen az Isten világába.

Az Ő régi, mégis mindig új hídját használhatjuk alappillérként, amelyre mindannyian hozhatunk egy-egy építő téglát.

Örömmel konstatáltam, hogy a Magyar Református Egyház határokon átívelve is hozott ide egy nagy közös téglát – nem sok kicsit, hanem egy nagyot, hiszen egyek vagyunk. Mint ahogyan azt is, hogy minden tagegyháznak, népnek, felekezetnek megvan a maga speciális szerepe a hidak építésében. Mindenekelőtt a saját, otthoni szakadékok áthidalásában, hogy a sok rész szerint való hidacska egy nagy híd felé vezessen és mutasson: Krisztus felé és az Isten országa felé.

Magán a konferencián mint ifjúsági tanácsadó, fiatal lelkész vehetek részt. Egy épülő gyülekezet plántálást hagytam otthon rövid időre és igen nehéz szívvel, ami mégis örömre fordul, amikor tapasztalom, hogy az otthon végzett misszió mennyire illeszkedik abba az evangéliumi látásba, amiről itt is bizonyságot teszünk. Az európai keresztyénségnek csodálatos történelme, felelősségteljes jelene, és reményteljes jövője van azon a hídon, amelyik a gyengeségében és elhagyottságában is erős, ahol mindannyian Krisztussal, önmagunk lehetünk.

Balogh Róbert, fotó: CEC/flickr; Twitter/CEC

Európai Egyházak Konferenciája – Nagygyűlés

Keresztyén Európáról őszintén és józanul

Tanúságtétel a vendégszeretetben

Ökumenikus európai hang

„Tanúim lesztek”

Isten hozta Újvidéken!

Elkezdődött a CEC nagygyűlése