Prédikálóállomásoktól a gyülekezetekig

A svájci magyar protestáns gyülekezeteket ’56-os magyarok alapították. A kezdeti évtizedekben igazából csak prédikállóállomások voltak ezek, presbitériumok csak később alakultak. A Svájci Protestáns Egyházak Segélyszervezete (HEKS) a kezdetektől két lelkészi állást tartott fenn a magyarok lelkigondozására, de amikor Lemesi József 1979-ben meghalt, Krüzsely József pedig a következő esztendőben nyugdíjba vonult, bizonytalanná vált a jövőjük.

A svájciak ugyanis úgy vélték, ha már több mint húsz éve itt élnek ezek a emberek, megtanultak németül, tagozódjanak be a helyi gyülekezetekbe. „Igen ám, de mi nem akartuk föladni az anyanyelvi imádság és igehallgatás lehetőségét, sem a protestáns magyarok közötti közösséget” – emlékezik vissza Szöllősy Pál, aki egyetemi hallgatóként maga is ’56-ban jött el Magyarországról. A svájci egyházak tiszteletben tartották a magyarok szándékát, de az volt a kérésük, hogy a magyar gyülekezetek közös szervezetet hozzanak létre, amelyikkel együttműködve biztosítható a magyar nyelvű pasztoráció. Így alakult meg 1980-ban a Svájci Magyar Nyelvű Protestáns Gyülekezetek Szövetsége, melynek egyik alapító elnöke maga Szöllősy Pál lett. A szövetség hét gyülekezetből áll – Baden, Basel, Bern, Biel, St. Gallen, Zürich – és 450 tagot számlál.

Sokszor és sokfelől jött emberek

A gyülekezetek tagságának zömét ma is az ’56-osok adják. „Ők egy egészen más Svájcba érkeztek, mint a mai. Ne higgyük, hogy az volt az ígéret földje!” – hangsúlyozza Kókai Csaba, hogy eloszlassa a Magyarországon uralkodó, sokszor téves elképzeléseket. Megtudjuk tőle, hogy akkoriban még nem volt olyan virágzó, erős gazdasága az alpesi országnak, mint a későbbi évtizedekben vagy napjainkban, és a szociális vívmányok tekintetében is a sor végén kullogott Európában. Keményen meg kellett küzdeniük a menekülteknek a boldogulásért.

A hívek kisebb részét a későbbi évtizedek erdélyi, magyarországi és felvidéki disszidensei, valamint a Jugoszláviából legálisan kivándorlók adják. Még kisebb részüket pedig a ’89-es fordulat után érkező fiatalok, akik tanulni vagy dolgozni jönnek Svájcba hosszabb-rövidebb időre. A kint élő magyarok második-harmadik generációja sajnos csak elvétve található meg ezekben a közösségekben – a fiatalok megszólítása itt sem megy könnyen.

Közös célok, ifjúság

A huszonéves Pataky Eszter már itt született, szülei a hetvenes években a Délvidékről kerültek Svájcba. Anyanyelve a magyar, hiszen azt tanulta meg az édesanyjától, és bár otthon csak így beszélnek, mivel az ajtón kilépve csak német szót hall, saját bevallása szerint is biztosabban boldogul azzal. Az óhazába gyakran, évente egyszer biztosan ellátogatnak. „A nagymamám él csak Magyarországon, Vörösmarton” – így mondja, jóllehet ő is tudja, hogy a drávaszögi falu ma Horvátországhoz tartozik. „Magyar vagyok, és erősen kötődöm Magyarországhoz, de Svájc a hazám – itt születtem és itt nőttem fel” – magyarázza, majd mikor megkérdezzük tőle, hogy tudna-e Magyarországon élni, őszintén válaszol: „Nem tervezem, de egy időre el tudnám képzelni. Hogy örökre-e? Nem merném mondani. Ahhoz ki kellene próbálni.”

Visky Ágnes az új lelkészt még egyetemista éveiből ismeri. Debrecenbe járt francia szakra, ahol akkoriban Kókai Csaba volt az egyetemi gyülekezet pásztora. Ő gyerekekre vigyáz, és a férjét, a kolozsvári születésű Visky Mátét követte Svájcba. Az erdélyi fiatalember a Berni Konzervatórium hegedű szakos hallgatója. Mivel a svájci magyaroknak 2008-ban nem volt lelkésze, idén pedig az első félévben egy erdélyi lelkipásztor, Oláh Mihály teljesített itt ideiglenes szolgálatot, a házaspár nagyon örül, hogy állandó lelkészük lesz, aki talán össze tudja szedni a fiatalokat.

A beiktatás előtti közgyűlésen elmondott beszédében Kókai Csaba is utalt az „ifjúsághoz vezető utak megtalálásának szükségéről”. Azonban egyúttal arra is figyelmeztette a közösséget: ne gondolja senki, hogy ez egyedül a lelkipásztor feladata lenne. Az új lelki vezető általában is közös gondolkodásra hívta felszólalásában a gyülekezetek tagjait, presbitériumait. Elmondta, hogy nem csak a közösségi alkalmak számának növelését tartaná fontosnak, hanem a gyülekezetek közötti rendszeres eszmecsere megteremtésének a lehetőségét, valamint a célok közös újrafogalmazását is.

Kölcsönös befogadás

A lelkipásztori állást a Svájci Magyar Nyelvű Protestáns Gyülekezetek Szövetsége, a Zürichi Kantonális Egyház és a Magyarországi Református Egyház a Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent elnökségével egyetértésben együtt hozta létre. Nem magától értetődő ez, hiszen ma is mondhatná bárki, amit három évtizeddel ezelőtt is mondtak: a magyarok tagozódjanak be a helyi gyülekezetekbe. A beiktatáson is jelen lévő Herbert Kohler zürichi esperes lapunknak azonban elmondta: egyházuknak azért is fontos a magyarok támogatása, mert számosan vannak közöttük, akik a német nyelvű közösségekben is fontos szolgálatokat látnak el. A lelkipásztor hangsúlyozta továbbá a meglévő gyülekezeti kapcsolatokat, és a történelmi előzményeket is: százötven évvel ezelőtt svájciak alapítottak Budapesten gyülekezetet, a Németajkú Református Egyházközséget.

Abaújtól az üveghegyekig

Kókai Csaba volt már abaúji falvak pásztora, mint ahogy fentebb írtuk is, egyetemi lelkész Debrecenben, Kárpátalján is szolgált egy évig, Németországban ösztöndíjas volt, Amerikában pedig diakóniai munkát végzett. Legutóbb pedig a miskolci Európa Rádió munkatársaként dolgozott a református szerkesztőségben. „Szeretem a változatosságot, és érdekelnek a különböző kultúrák” – magyarázza indíttatását a lelkipásztor, aki a napi sokórás vonatozásban sem a megterhelést látja, hanem az olvasás és a svájci tájban gyönyörködés lehetőségét.

Vasárnaponként két-két istentiszteletet tart, így egy hónap alatt járja körbe a hozzá tartozó hat gyülekezetet. St. Gallent Németországból látja el Hiebl Erika lelkész. Több istentisztelet a távolságok miatt nem fér bele a napba, mert mint mondja Kókai Csaba: „Kutyafuttában mégsem lehet megtartani, főleg ha az ember egy kicsit beszélgetni is szeretne a gyülekezet tagjaival.”

Márpedig erre nagy szükség van. Mert, mint ahogy a beiktatási istentiszteleten elmondott prédikációjában is figyelmeztetett az újdonsült svájci magyar lelkész, sem a gyülekezetnek, sem vezetőjének nem szabad a másikat a saját képére és hasonlatosságára formálni, helyette arra kell törekedni, hogy Krisztus arcúvá váljanak.

Kiss Sándor

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2009. december 13-i számában.)