„Már hogyne lenne” – kapunk az alkalmon, és megyünk is a zsákért, hogy a két jerkének, Felhőnek és Fodrosnak, valamint egyikük bárányának, Tóbiásnak mielőbb felszolgáljuk a kukoricát. A karám az udvar hátsó részén áll, mögötte a gyümölcsös, annak a végében pedig a templom. Körülöttünk, hol örömében felénk ugrálva, hol ösztönétől a birkák után hajtva Csikasz, a fekete puli rohangál.

Écsi Gyöngyi és férje, Palcsó Attila  a Révkomárom közeli Hetényben református lelkipásztorok. A népzene, néptánc világa jó huszonöt évvel ezelőtt, még egyetemista korukban fogta meg őket. Később közös otthonukat is ennek fényében alakították ki, és ennek nemcsak a fent leírtak, de a ház melletti kemence, az előszobában álló öreg tulipános láda, vagy a konyhában használt népi kerámiák is tanújelei.
A tiszteletes asszony a kezdetektől fogva előadói szinten foglalkozik a magyar népdalokkal és népmesékkel is. A Ghymes együttes karrierje elején még az ismert felvidéki formáció tagjaként is a színpadra lépett, sőt hangjában gyönyörködhetünk annak Üzenet című lemezén is. Azóta persze számos saját kiadványa is megjelent, legújabban például az Énekelt imádság című lemez, amelyen huszonnégy népének hallható.
Écsi Gyöngyi szerint a népének műfaja nehezen meghatározható, hiszen ugyanannyira népzene, mint amennyire egyházi. Mert igaz, hogy többnyire a templomokban énekelték ezeket, de mégis legtöbbször a liturgián kívül, így a hivatalos kánonba is csak ritkán kerültek bele. Ugyanakkor az is igaz, hogy az Istenről szóló énekek ezek, de úgy szólalnak meg, ahogy az isteni üzenetet az adott időben, az adott helyen, az adott kultúrában élő nép meg vagy át tudta fogalmazni. Éppen ezért a lelkésznő a népzene, sőt az egész magyar népi kultúra csúcsának tartja a népénekeket. Mert ugyan meggyőződése szerint a kemenceépítéstől a földművelésen át a kenyérsütésig minden tevékenység az Isten dicsőségéről szól, a népének már nem szimbolikus, hanem egyértelműen, hitvalló műfaj. „Amikor néven nevezem, nevén tudom nevezni Jézus Krisztust” – magyarázza a lelkipásztor, aki hozzáteszi, hogy csak azokat az énekeket veszi fel műsorába, amelyek a református tanításnak is megfelelnek. Faggatódzásunkra azért diplomatikusan mosolyogva annyit még hozzátesz: „Vannak olyan énekek, amiket meghagyok a katolikus előadóknak.”

„Nincsenek református vagy nem református énekek a számomra, hanem biblikusak vannak és nem biblikusak” – mondja határozottan az előadóművész, és hangsúlyozza: az egyes énekek hol ilyen, hol olyan énekeskönyvekben jelennek meg, az egyes szövegeket vagy dallamokat pedig hol ilyen, hol olyan vidékeken gyűjtik fel. A 42. zsoltár egyik lemezen szereplő népi variációja például a katolikus Zoborvidékről származik, de tudni kell, hogy annakidején ez az országrész is csatlakozott a reformációhoz. Több száz éves, a felekezeti változásokat figyelmen kívül hagyó hagyományról lehet szó tehát ebben az esetben is. Ugyanaz a nép a reformáció idején reformátusként, az ellenreformáció után pedig katolikusként énekelte ezt az éneket.
Több mint ezeréves, a honfoglalás előtti időkbe visszanyúló képet használ például Márton Szép Ilona balladája is. A szűz lány, mint a tisztaság jelképe a földet és az eget összekötő égig érő fa alatt ül, és egyszer csak megjelenik a Bárány, jobbján a Nappal, balján a Holddal, a szőrén pedig a csillagokkal. „Tehát jön egy magyarul látott Jézus Krisztus a dalban, aki magával viszi a szűz leányt, azaz magát az egyházat az égbe” – világítja meg a népének lényegét Écsi Gyöngyi, majd a szöveg szépségében elgyönyörködve hozzáteszi: „Nagyon letisztult, átgondolt ez a dal, és örökérvényű. Tökéletes műalkotások ezek.”
A lelkipásztor nem csak maga énekel. Férjével és két gimnazista korú gyermekével mindent megtesznek azért, hogy a falu apraja-nagyja is bekapcsolódjon a közös muzsikálásba. A hetényi gyülekezetnek kórusa, népdalköre, ifjúsági zenekara és bábcsoportja is van, de a citerákat is összegyűjtötték már egy zenekar beindításához, sőt még egy tánccsoport is szerepel az álmaikban. „Sok mindent lehetne az Isten dicsőségére, de nem győzünk annyi mindent” – mondja derűsen, és vég nélkül sorolja az ötleteket.
Egyszer a gyerekekkel lovaskocsikáztak a faluban, amikor az egyikük felkiáltott: „Gyöngyi néni, énekeljünk!” Öt perc múlva már az egész sereg ezt fújta: „Hetény község szép helyen van…” Azóta pedig már a hetényi gyerekek imádságos énekeit bemutató kiadvány is megszületett. „A népdal nagyon fontos szerepet játszik lelki házunk felépítésében. Ahogy a háznak van fala és teteje, ajtaja és ablaka, úgy a lelki házunknak is kell legyen kedvenc éneke, virága, állata, különben könnyen összedől, könnyen kihúzzák a lábunk alól a talajt” – mondja a felvidéki lelkipásztor.
Écsi Gyöngyi szerint a húsvét mindig az újról szól. Arról, hogy tudjuk-e újszerűen látni magunkat, az életünket, hogy el tudjuk-e hagyni a régi, sehová sem vezető megrögzöttségeinket, módszereinket, tudunk-e új utakat, megoldásokat találni régi problémáinkra. A lelkipásztor egyszer egy alföldi kisvárosban éppen az Angyalbárány című húsvéti meséjét mondta el, ami a boldogságról és a pénzről szól. A történetben a főhősnek választania kell a kettő közül. Ő az előbbit választja, és ráadásul az utóbbit is megkapja. „Nagyon köszönöm a mesét, most már tudom, mit kell csinálnom” – jött oda ez előadás után egy fiatalasszony a mesemondóhoz, és hálából egy almát adott neki. „Ő a mesén keresztül kapta meg az üzenetét ahhoz, hogy tovább tudjon lépni” – emlékezik vissza a lelkipásztor, és hozzáteszi: „Jó lenne, ha húsvétkor mindnyájan meghallanánk azt az üzenetet, ami segít az előrelépésben, hogy ne maradjunk ott, ahol vagyunk, hanem növekedni tudjunk kegyelemből, hit által.”

Szöveg és fotó: Kiss Sándor

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. április 4-i számában.)