Többen is vagyunk, akik kíváncsian vártuk, hogy milyen missziói programmal lepik meg az idei német egyházi napok (Kirchentag) szervezői, és a legnagyobb európai protestáns egyháznak, (az EKD-nak) vezetői a 2103 május 1-5. között Hamburgban megrendezett megarendezvényre érkező érdeklődőket. Azért is vártuk kíváncsian a programot, mert tudjuk, hogy az EKD, Európa talán legszekularizáltabb társadalmában működik, amely egyházból évente tízezres (!) nagyságrendben lépnek ki az emberek, s ahol egyre növekszik az üresen kongó templomok száma. Érdekelt bennünket, hogy milyen missziói üzenettel (evangéliummal) szeretnék megnyerni a posztmodern társadalom Istentől elidegenedett tömegeit, hogy mi is tanulhassunk a jó példából. Nagyon vártuk, hogy az egyházi napokon külön standot kapott magyar delegáció tagjai beszámolnak az ott szerzett hasznos missziói ötletekről, mellyel eddig adósok maradtak. A  magyarok missziói (!) tevékenységéről ugyanis nem igen olvasunk.

Az egyházi napokkal bőségesen foglalkozó külföldi sajtóból egyébként megtudtuk, hogy a látogatók  2500 rendezvény között válogathattak, ahogy a rendezők hirdették, a „lehetőségek nagy vására” kínálta portékáját. Valóban, a választható „áruk” sokasága olyan nagy, és főleg ellentmondásos volt, hogy az egyik jelentős evangélikál magazin úgy fogalmazta meg sokak kérdését, hogy most már végkép nem tudjuk, hogy tulajdonképpen „mit higgyünk?”

Ez a kérdés azért merült fel sokakban, mert egyrészt, aki részt vett a közel 400 000 tagot számláló  Gnadaui Szövetség (Evangelischer Gnadauer  Gemeinschaftsverband) és a hasonlóan sok tagot nyilvántartó német Evangéliumi Alliansz (Deutschen Evangelischen Allianz) rendezvényein, sok áldást nyerhetett a közös bibliatanulmányozó, imaközösségi, és evangéliumi tartalmú alkalmain.

Ugyanakkor sokakat meglepett a házigazda, Hamburg püspöknőjének (Kirsten Fehrs) a nyitó istentiszteleten mondott prédikációja. A prédikáció címe: „Lehet a szeretet bűn? Nem!” E cím alatt örvendetesnek és csodálatosnak nevezte azt a sokféle szeretetet, mely a homoszexualitás, a transszexualitás, a leszbikus szerelem gyakorlói között van. A mennyei Atya házában olyan sok lakóhely van, - mondta - hogy ennek a fajta szeretetnek is helye van. Egy teológiai professzor (Harald Schroeter-Wittke, Paderborn) figyelmet keltő előadásában arról beszélt, hogy Isten a humor Istene, hiszen a János evangéliuma sem más, mint egy kabaré. Példának hozta fel azt, hogy Jézus keresztje alatt is kockával játszottak a katonák, tehát még a játéknak is volt helye a kereszt alatt. A professzor úr beszéde során azt is kifejtette, hogy mivel Jézust istenkáromlásért (Blasphemie) feszítették meg, kereszthalálával a káromkodást is megszentelte. Ezért a evangéliumi egyház (Evangelische Kirche) a káromkodás minden formáját köszönti („Die Evangelische Kirche begrüsst alle Formen, von Blasphemie”).

Úgy tűnik, sokaknak tetszett az Evangelische Frauen in Deutschland (közel 3 millió tagot számláló) női szervezet teológiai vezetőjének, Eske Wollradnak az előadása is, melyben szabad utat követelt annak a gender mainstream programnak, mely a gyermekekre bízná annak eldöntését, hogy milyen neműként akarnak élni. Majd kifejtette azt is, hogy a keresztyén etikába – szerinte – belefér az is, hogy két felnőtt embernek (férfinek és nőnek) egyidejűleg több szerelmi kapcsolata is lehet. Jól értsük, ezek a programok is, az egyházi napok árukínálatához tartoztak!

Sokan értetlenül fogadták a szervezők azon döntését, mely szerint a németországi Krisztus-hívő (Messiás-hívő) zsidók, nem kaptak lehetőséget a részvételre ill. megszólalásra, mondván, hogy jelenlétük megrontja azt a dialógust, amit az egyház a nem Krisztust hívő zsidókkal folytat. Érthető, hogy erről az eseményről beszámoló egyik újságcikk felteszi a kérdést, hogy ezek szerint ha élne, Pál apostol, mint Messiás hívő zsidó, nem szólhatna ezeken az egyházi napokon? Ugyanakkor sok megfigyelőnek feltűnt az a parttalan pluralizmus, ami jellemezte azokat a programokat, ahol dialógus, sőt közös istentisztelet folyt az egyházi napokra meghívott, keresztyének, muszlimok, buddhisták, sámánok stb. között. Egy ilyen dialógus „érdekes” eseménye volt, hogy mekkai zarándoklatra toboroztak keresztyéneket.

Végül, de nem utolsó sorban úgy az egyházi, mint a német világi sajtó beszámolói egyaránt kiemelték, hogy az egyházi napok programjában, túlsúlyban voltak a politikai, gazdasági és társadalmi témák, de messze nem a bibliai koordinátarendszerben tárgyalva azokat. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint a német politikusok (Angela Merkel, s miniszterei) részvétele, mely nagy tömeget vonzott, a közelgő választási kampány céljait szolgálta.

Dr. Michael Diener (a Gnadaui Szövetség elnöke) fájdalmasan kérdezi – velem együtt – hogy  egy szekuláris, ateista világban miért mondtak le az egyházi napok szervezői arról, hogy Jézushoz hívják az embereket? Szeretném hinni, hogy a magyar delegációnak nemcsak annyi volt a szerepe, és mondanivalója, amennyiről beszámoltak itthon! Ha már kint voltak, miért nem számoltak be arról is, amivel egyetlen Biblián tájékozódó hívő keresztyén ember sem érthet egyet!?

A magyar beszámolókat olvasva, felerősödött az a félelmem, hogy lassan mi magyar reformátusok is, kétféle misszió fogalomról beszélünk. Mert a misszió nem az emberek különféle igényeinek, elvárásainak, és legkevésbé a korszellemnek kiszolgálása (lásd egyházi napok), hanem a Krisztusról szóló evangélium bátor meghirdetése.

Nem csodálom, hogy a hamburgi egyházi napok után sok résztvevő zavartan kérdezte, hogy „akkor most mit higgyünk?”

Dr. Sípos Ete Álmos