Attól kezdve az a két talányos kijelentés visszhangzik az éjszakában a megtöretett testről és a kiontott vérről. Magára mutat, amikor a kovásztalan kenyeret maga töri meg, majd még bennebb hatol, a nem láthatóba, amikor a borról mint saját véréről beszél: érthetetlen mindenestől fogva. Ott van előttük az asztalon az előírások szerint megkészített páskhabárány, a minden ízében boldog és otthonos szertartásba összesűrűsödő többezer év, az áldásmondások meg az Énekek Éneke, végül pedig a közös éjszakai éneklés az Olajfák hegyére menet.

Minden ugyanúgy történik és minden másként, amennyiben valamennyi mozdulatnak az értelmét a saját testére és vérére való utalás, önmaga felmutatása teszi közvetlenné és élővé. Soha senkinek nem volt része ehhez foghatóban, a tanítványoknak is csak akkor, egyetlen egyszer, soha máskor. Szinguláris esemény, előzmény nélküli és folytathatatlan, koncentrált tény, túl minden megfontoláson.

Nem érthető önmagában, és el sem fogadható, értelmét csak abban találja meg, aki számára Jézus teste és vére ugyanúgy jelen idővé válik: nincs erőteljesebb tény a jelen idő megtapasztalásánál; a „vagyok"-nál nincs erőteljesebb hittapasztalat. Minden egyéb, a megtévesztésig hasonló is csak föllobbanás és gyors elemésztődés, bukás és megsemmisülés. Égni, és nem emésztődni el, az valami egészen más: ott és akkor fordul meg minden, amikor a létige jelen ideje a sajátommá lesz valahogy.  Égni és el nem emésztődni, mindenki szeme láttára, valahogy.

Krisztus vajúdása az ember feltámadását szüli meg, az ember vajúdása a halott Krisztust.

Ez az én testem, mondja, ott vagyok, ahol a testem van, ami pedig az ember számára kivételes, de lehet, hogy teljességgel ismeretlen tapasztalat. Sokkal inkább az állandó kizökkentség, megkettőzöttség, máshol-lét, hisztériás visszavágyódás a gyermekkorba, vagy a másik irányba, a „halál-testbe", a magaméba vagy valaki máséba. A testnek a mindegyre való, kapkodó elvesztése, miközben minden rendelkezésre álló eszközzel a megtartásán fáradozunk, ami eleve annak a beismerését jelenti, hogy vagy előttünk van, vagy mögöttünk, de soha nem ott, ahol mi magunk vagyunk.

Mire a tanítványok feleszmélnek, már el is veszítik Jézust, teljességgel üressé és nincstelenné válnak, megsemmisülnek abban, aki a szemük előtt megsemmisül. Egy elhomályosult test, a magasba emelve: ez a kép jelöli ki az emberi lét határait.

Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalod? Hát ott van, tessék, nézzed.

Visky András

Szelíden, szamárcsikón ülve. "A békesség városában nincs békesség, a rend, ha nem a Léleké, csak ritkán szavatolja" – Visky András első írása, virágvasárnapon.

 

Nem mondom meg. Félelem fog el, ha Isten csöndbe burkolózik, de nem azért, mert hallgat, hanem mert elhatározza, hogy néma marad, és ez egészen más – Visky András második írása a virágvasárnaptól húsvétig vezető úton.

 

Tavaszi munkák a szőlőben. Illúziótlan, tömör, fokozhatatlan drámaiságú írásmű, az evangéliumi elbeszélés legmagasabb pontjai közül való, a borzalmak borzalma – a szőlőművesek példázatáról.

 

Nem a holtaké. A puszta ismeret, az Írásé is: nos az még önmagában tévelygés. Jézus különbséget tesz az Írással és (az) Istennel fenntartott kapcsolat között – szerdán Isten hatalmáról.

 

Azon az éjszakán. A tizenegyek bizony elérhetetlen magasságban vannak, szépséges fény ragyogja körül őket, Júdást viszont mindenestől fogva érzékelem – nagycsütörtökön.

 

Szombat van, örülni kellene. Nem tudtam, hogy az élettelen test hiánya mérhetetlenül súlyosabb magánál a testnél – nagyszombat.

 

Egyetlen idegen. Azután a Megbocsátás szólított vissza, halandó Isten, a halhatatlanba – húsvétvasárnap.