Mi is jut eszünkbe e szó hallatán: anyaegyházközség? Talán gyülekezetünk, egy közösség, ahová tartozunk? Esetleg valami központi, életerős, megmaradni képes egyházközség?

Az ellenreformáció idején, mikor gyülekezetek szűntek meg, a méhteleki reformátusok, bár maréknyian voltak, mégis úgy döntöttek: szeretnének önállóak lenni. Ennek az elképzelésüknek 1756-ban adtak először hangot egy egyházlátogatás alkalmával, de ekkor még további erősödésre kérték őket. A lelkipásztor a szomszédos Rozsályból járt át ezután is, az úgynevezett „Papok útján”. A saját lábra állás iránti kitartó igyekezetet mutatja, hogy három év elteltével, 1759-ben újra megerősítették korábbi kérvényüket. Ekkor az egyházmegye irányítói már semmi akadályt nem találtak, és a rozsályi anyaegyház is elfogadta a változást. Az 1760. február 13-án Zsarolyánban megtartott egyházmegyei gyűlésen született meg a végső döntés. Méhtelek anyaegyházzá vált, s első önálló református lelkésze Miszti István személyében 1760 tavaszán érkezett a községbe.

Erre a sok-sok üzenettel bíró esztendőre emlékezett 250 év elteltével a Méhteleki Református Egyházközség november 14-én hálaadó istentisztelettel. A zsúfolásig megtelt templomban Bartha Gyula, a Szatmári Református Egyházmegye esperes hirdette az igét, az 5Móz 26,11 alapján, felvetve a kérdést: kell-e nekünk mindaz a jó, amit az Úr kínál számunkra. Az igehirdetést követően a Fehérgyarmati Református Egyházközség énekkara szolgált, majd dr. Baráth Béla Levente, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének docense emlékbeszédben számolt be e jeles évfordulóról. Beszédében elmondta: „Mindig is üzenetértéke van annak, hogy egy keresztyén közösség tagjai hajlandóak lelki-szellemi fejlődésük, jövőjük érdekében összefogni, és ennek érdekében a maguk lehetőségei szerint erőfeszítéseket tenni. Ma azonban különösen érdemes emlékezni erre, mert ez egy közösség öntudatának erősségét, élni akarását, saját jövőbe vetett hitét mutatja. Úgy vélem, a méhteleki reformátusok 250 évvel ezelőtti sikerére helyi szinten nem túlzás az „összefogás”, vagy „összetartás” ünnepeként emlékeznünk és emlékeztetnünk.”
Az emlékezés perceit köszöntések követték. Elsőként Czuprák László polgármester, majd Sohajda Béla, az egyházmegye főjegyzője, korábbi méhteleki lelkipásztor, Tóth Zoltán, egyházmegyei főgondnok, Képíró Gyula, a Partiumban lévő Lázári gyülekezet lelkipásztora és végül dr. Tilki Attila, országgyűlési képviselő köszöntötte az ünneplőket.

Özv. Tóth Imréné versét követően leleplezték le azt az emléktáblát, mely a 250 év alatt itt szolgált lelkipásztoroknak állít emléket. A leleplezést Bartha Gyula esperes és Kálmán Dávid helybeli lelkész végezte. A szép tábla Bartha János fafaragó keze munkáját dicséri.
Az ünnepséget követően szeretetvendégség várta a gyülekezet tagjait, és a meghívott vendégeket.
1760–2010 – e negyed évezredért, és a hálaadó alaklomért Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség!

(szatmári)