Textus: Lukács 2,15–20.
Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.” Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták, elmondták azt az üzenetet, amelyet erről a kisgyermekről kaptak, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte, és forgatta a szívében. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik. Amikor a nyolc nap elmúlt, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant.

Olyan időket élünk, amikor zúdulnak ránk az információk. Újságban, rádióban, televízióban, interneten információk özönét kapjuk nap mint nap. Van köztük jó, meg van közöttük rossz hír, vannak olyanok, amelyekre egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak, de vannak olyanok is, amelyeket végighallgatunk, végigolvasunk, végignézünk.

Ezek között az információk között rengeteg olyan megszólítás is van, ami — legalábbis valakinek a megszólító szándéka szerint — címzetten nekünk szól. Amikor el akarnak adni egy gyógyszert — gyöngül a látásod, megmondják, hogy milyen vitaminkészítményt használj —, amikor el akarnak adni valami új árucikket, amikor ránk akarnak sózni valami bóvlit, akkor megszólítanak bennünket. És valljuk be, hogy olykor-olykor „bedőlünk” az ilyesfajta megszólításoknak! Rendelünk valamit, aztán amikor megjött, kipróbáljuk, vagy megpróbáljuk összerakni, és már össze sem tudjuk rakni, akkor gyorsan kiderül, hogy most újra „bepaliztak” bennünket.

Ilyen ez a világ, amiben élünk, ezért aztán egy pillanatban eljutunk odáig, hogy nem csak a kéretlenül jött információk peregnek le rólunk, hanem már az egy-két fontosat sem halljuk meg. Eljutunk odáig, hogy abban a kínálatban, amely zúdul ránk, már semmire sem figyelünk oda, pedig lehet, hogy volna valami, amire érdemes volna odafigyelni.

Nos, abban a korban, amikor az Isten Fia eljött ebbe a földi világba, amikor „az Ige testté lett”, akkortájt nem volt olyan információözön, az emberek valószínűleg sokkal inkább rá voltak hangolódva arra, hogy ha van egy hír, arra odafigyeljenek. Arra meg különösképpen, hogy ha az Úristen szól, arra oda kell figyelni! Így történhetett meg, hogy amikor a betlehemi pásztorok hallották az Isten Fia földre-jöttéről szóló örömüzenetet, hallották, hogy Üdvözítő született, hallották, hogy „a jel pedig az lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket bepólyálva a jászolban”, nem kellett őket noszogatni vagy biztatni, maguktól mondták egy pillanatban azt, hogy akkor keljünk fel, induljunk el, és lássuk meg! Az Úristen szólt, az Úristen üzent, az Úristen olyan valaki, akinek a szavát komolyan kell venni, keljünk hát fel, induljunk el, lássuk meg!

Elgondolkodtam azon, hogy ha ebben a mostani hírözönben, amiben mi élünk, megszólal az Úristen, mert megszólal ma is, akkor vajon nem jár-e úgy, amikor a szavával, az üzenetével keres bennünket, mint ahogyan jár — mondjuk — egy hírportál, hogy elkattintunk! Nem jár-e úgy az Úristen is — mert annyi minden hangzik felénk, és már nem tudjuk szétválasztani, mi a jó és mi a rossz, mi a hasznos és mi a haszontalan —, hogy egyszerűen kidobjuk a többivel együtt azt is, amit Ő üzen?

Mennyire vagyunk érzékenyek arra — legalább mi, keresztyén emberek —, hogy amikor az Úristen szól, meghalljuk és komolyan vesszük a szavát? A mindennapi életünkben valószínűleg sok mindentől függ ez, de bevallom, van bennem olyan félelem, hogy az a fajta odakoncentráltság, az a fajta ráfigyelés az Isten szavára, ami ott, akkor, amikor megszólalt az Úristen a betlehemi mezőkön, olyan magától értetődő volt, a mi korunkban messze nem annyira magától értetődő! És ennek már nemcsak az az oka, hogy annyi hír van, annyian szólítgatnak bennünket, hanem biztosan az is, hogy a mi világunkban egyszerűen nem tudunk úgy csendben lenni, ahogyan az ókori ember még tudott csendben lenni. A modern ember általában sem képes úgy elcsendesedni, ahogy az ókori ember még tudhatott! Valami mindig izgat bennünket, valami mindig motoszkál a fejünkben, nagyon nehezen tudunk egy dologra koncentrálni, ha meg arról van szó, hogy Istenre lehetne és kellene figyelnünk, akkor sem tudunk úgy elcsendesedni, egy dologra odafigyelni, Jézus szerint az egy szükségesre ráhangolódni. Annyi mindenre kell odafigyelni, annyi minden után kell futkosni, annyi minden van a mindennapjainkban, amit el kell intézni, meg kell oldani, hogy nincs időnk megállni, és csendben lenni az Isten előtt!

Bevallom, hogy a magam rohanó életében is így van ez! Egy-egy szolgálatra olykor én is az autóban, menet közben készülök. Ott van mellettem kinyitva a Bibliám, és útközben próbálom összerakni a gondolataimat — mert ott van csend, és akkor van időm! De tudom, hogy nem jól van így! Ahhoz, hogy az Úristen szavát tényleg meghallja az ember, fontos az, hogy tudjon egészen csendben lenni! Meggyőződésem, hogy hatalmas odakoncentráltság szükséges ahhoz, hogy ha az Úristen szól, akkor tényleg meghalljam, és úgy halljam, ahogy azt Ő szeretné meghallatni velem. Máskülönben elmegy a fülem mellett, vagy nem érthetem meg teljes mélységében!

Miért fontos akkor meghallani az Úristen szavát, amikor éppen szól? Azért, mert amikor az Úristen szól, akkor van az alkalmas idő! A Szentírás sokat beszél arról, és főként az Újszövetség sokféleképpen figyelmeztet arra, hogy vannak különösképpen alkalmas pillanatok az életünkben, amikor az Úristen szavát meg lehet hallani, amikor Isten keze munkáját különösképpen is meg lehet látni akár a magunk életében, akár más életében, akár a körülöttünk lévő világ életében. Ezt az alkalmas időt kairos-nak nevezi az Újszövetség eredeti nyelve, és a kifejezés azt jelenti, hogy az Úristen ad egy olyan különleges pillanatot, amely addig soha nem volt, és többé soha nem is lesz. Ebben a pillanatban — nyugodtan nevezhetjük kegyelmi állapotnak — az Úristen különösképpen közel jön hozzánk, és személyre szabottan hozzánk szól. Egyúttal figyelmeztet bennünket Isten igéje, hogy ez az alkalmas idő egyszeri, nem ismétlődő, ha tehát elmulasztjuk és nem élünk vele, soha nem tér vissza. Hogyha akkor, amikor meg kellene hallanunk az Úristen szavát, amikor meg kellene ragadnunk a pillanatot, nem tesszük meg, akkor ezek az alkalmas idők elvesznek! Ezért figyelmeztet bennünket Isten igéje, hogy „áron is vegyétek meg az alkalmakat, mert a napok gonoszak”. Megy tovább, pörög tovább az élet, és mi elveszítünk valamit, egyszer és mindenkorra szólóan.

Mai történetünkben számomra különösképpen az a megragadó, hogy ezek a pásztorok nem ülnek le mérlegelni, nem kezdnek el azon rágódni, hogy „most jó ez nekünk, ha elindulunk, vagy nem jó?”. Nem kezdenek el azon gondolkodni, hogy „Uramisten, mi lesz a nyájjal?” — és lehetne hosszan-hosszan sorolni, hogy mi mindenre gondol az ember, ha általában is kínálkozik egy lehetőség, vagy ha éppen egy Istentől készített lehetőség kínálkozik! A pásztorok nem teszik ezt! Azt mondják: „Menjünk el most! Ne halogassuk! Most adta Isten az alkalmat, most szólított, hát akkor most kell élni vele! Menjünk el, és lássuk meg!”

Az ember életének az egyik legnagyobb veszedelme az, hogy ezeket az alkalmas időket elszalasztja! Talán azért, mert rá sem tud csodálkozni, rá sem képes döbbenni arra, hogy ez most egy Istentől készített alkalmas idő. Talán azért, mert elkezd számot vetni mindennel, hogy „akkor most hogyan is van ez?”, és ebben a számvetésben alkalmasint az is kiderülhet, hogy amire az Úristen mozdítana bennünket, az miszerintünk valahol a huszadik helyen következik, mert mi tizenkilenc vagy ki tudja, hány fontosabbat gondolunk. A vége sok esetben az lesz, hogy elveszítjük, elszalasztjuk az alkalmas időket, azokat a kegyelmi pillanatokat, amiket az Úristen személyre szólóan nekünk készített. Nem élünk velük, és egyszer és mindenkorra elveszítünk egy lehetőséget, talán annak a lehetőségét, hogy az Úristenhez közelebb kerüljünk, talán annak a lehetőségét, hogy jobban megismerjük és megértsük annak a lehetőségét, hogy tegyünk végre valamit, amit Ő szeretne, hogy cselekedjünk. Valamit elveszítünk!

A „most!” egy rendkívül fontos dolog! Hogyha végignézzük Jézus életét — és nagyon tanulságos, hogy erről éppen a Lukács evangéliuma beszél rendkívül sokat —, akkor azt látjuk, hogy Jézus valami hihetetlenül koncentráltan figyel arra, hogy a mennyei Atya mit is akar vele! Ez abban fejeződik ki, hogy újra és újra félrevonul, még a tanítványait is hátrahagyva elvonul imádkozni! És amikor visszatér, akkor mindig történik valami! A tanítványok sokszor talán nem is értik, hogy miért most történik, valószínűleg eszükbe sem jut, hogy azért, mert a mennyei Atya azt mondta, hogy „most!”. Volt a múlt században egy világszerte ismert svájci teológus, aki úgy fogalmazta ezt meg, hogy Jézus életének van egy óraütésszerű rendje. Amikor kapja az Atyától a jelet, hogy „most!”, akkor cselekszik. Mindezt a többi evangéliumban is láthatjuk, a legbeszédesebb példa azonban a kánai menyegző története a János evangéliumában. Mária odamegy Jézushoz, és azt mondja: „elfogyott a boruk”, Jézus meg azt válaszolja, hogy „mi közöm hozzá?” Aztán egy következő pillanatban mégis cselekszik! Azaz: először még nem érkezett el a pillanat, amikor a mennyei Atya azt mondja, hogy „most!”, a következő pillanatban meg ott van! És Jézus cselekszik, úgy, ahogyan az Atya rendelkezik! Nos, hogyha ez az odafigyelés és engedelmesség a mi életünkből kimarad, akkor folyamatosan vesztesek leszünk, akkor folyamatosan kimaradunk valamiből, amit az Úristen az életünkben cselekedni akar!

Végül, befejezésül, nagyon fontos számomra ebben a történetben — karácsonykor is, meg karácsonytól függetlenül is —, hogy azok az emberek, akik engedelmeskednek Isten szavának, akik komolyan veszik a jelet, hogy „most!”, és útra kelnek, azok az emberek más emberré lesznek! Azt halljuk a történet végén, hogy amikor már visszatérőben vannak, dicsőítik az Istent! Más emberré lettek! Nyilván Isten dicsérete addig is ott volt, jelen volt az életükben, Isten addig is sokat jelentett számukra, azonban abból a tapasztalásból, hogy az Úristen ilyen végtelen hatalommal és ilyen végtelen szeretettel cselekszik, abból a tapasztalásból, hogy az a jel, az a kisgyermek egy valóságos jel, Isten hatalmának és szeretetének egy valóságos jele, abból a tapasztalásból valami egészen új születik az életükben. Mert lehet dicsérni Istent szokványosan, úgy, ahogy megtanultuk, ahogyan az évek teltével beleépült életünkbe Isten dicsőítése, meg lehet dicsőíteni Istent úgy is, hogy az valami elemi erővel tör ki belőlünk! Szerintem itt erről az utóbbiról van szó: arról, hogy ezek az emberek, mert átélték a csodát, mert az Úristen elkészítette nekik, és segítette őket abban, hogy átéljék, ezek az emberek attól a pillanattól kezdve egészen másként tudják dicsőíteni Istent! Sokkal hitelesebben, sokkal hihetőbben, sokkal inkább az egeket ostromlóan, mint addig! Mert belekerült az életükbe, az Istennel való kapcsolatukba, az Istennel való kapcsolatuk tapasztalatainak sorába egy új, az összes addigit felülmúló megtapasztalás.

Kérjük Isten segítségét, hogy abban a hírözönben, megszólítás-özönben, amiben élünk, amikor Isten halk és szelíd hangját legalább egyszer-egyszer meghallhatjuk, tudjunk úgy reagálni, ahogyan ezek az emberek: tudjunk élni az alkalommal, képesek legyünk megragadni a lehetőséget! Segítsen bennünket Isten, hogy úgy legyen–lehessen más a Róla alkotott képünk, és úgy legyen–lehessen más az életünk, úgy „robbanjon” a bizonyságtételünk, az Isten-dicsőítésünk, ahogyan történik ez mai történetünk szerint ott és akkor, a betlehemi pásztorok életében! Ámen.

Elhangzott: Kaposvár, 2010. május 30.
In: Lukács evangéliuma - 149 dunántúli prédikáció, szerk.: Köntös László, Steinbach József, Pápa, 2010, 61-65.o.