Vallanak különbözőségeikről, a kor jelenségeiről, és a házasságban való krízisek leküzdéséről is a Házasság hetének idei arcai, Lackfi János költő és felesége, Bárdos Júlia a velük készített interjúban.

Hogyan esett önökre a Házasság Hete szervezőinek választása? Ismerték a kezdeményezést? Miért tartják fontosnak, hogy részt vegyenek benne, és példaként álljanak a nyilvánosság elé, ráadásul egy egyházi program arcaiként? Miben tartják magukat jó (és rossz) példának? Egyáltalán: ha egy nő és egy férfi szeretik egymást, és még húszévesek sincsenek, miért kell összekötni ily módon az életüket?

Bárdos Júlia: A kezdeményezést a Kossuth Rádió rajongójaként ismertem, és élvezettel hallgattam annak idején például a Süveges házaspár előadását a lelki vitaminokról és egyebekről. Ami minket illet, talán a manapság rendhagyónak mondható életutunk lehet érdekes mások számára is. A magam részéről világi kezdeményezésre nem is szívesen állnék ki a nyilvánosság elé, mert képtelen lennék Isten kihagyásával bármit is mondani a házasságról. Esküvőnk idején én tizennyolc éves voltam, Jani húsz. Mostani fejjel, elnézegetve saját gyerekeimet, értem, hogy miért tartotta mindenki őrültségnek, amit vállaltunk, de én otthonról egészen más szemléletet hoztam. Nagypapám, Bárdos Lajos zeneszerző, aki boldog házasságban nevelt fel tizenegy gyermeket, mindig azt hangoztatta, hogy ha megtaláltuk az igazit, nem lehet elég korán, ha pedig nem az igazi, akkor nem lehet elég későn házasodni. Tizennyolc évesen úgy éreztem, tényleg fölösleges várni, hiszen annyi közös tennivalónk van, és éheztem az áldásra, amit az esküvőn Istentől kapunk majd. Vágytam rá, hogy ő is rábólintson, és részt vegyen újonnan kezdődő életünkben.

Lackfi János: Esküvői beszédében apósom örömapaként, kedvesen és némi aggodalommal számolt be róla, hogy úgy érzi magát, mint aki két fiatal kötéltáncost lát nekiindulni a magasságnak – bátorságukat elismeri, és nagyon szurkol, hogy le ne essenek. Szép gondolatnak tartottuk, és kicsit mulattunk is az egészen. A mélységet ugyanis mi egyáltalán nem érzékeltük, meg voltunk győződve róla, hogy ott a védőháló, az égvilágon semmi bajunk sem eshet. Ahogy nem is esett. Volt, hogy köménymagos leves, csalamádé, tökfőzelék és krumpli váltották magukat egész télen az étlapon, a vécében befagyott a víz, a bojler folyton fel akart robbanni, a gázkazánból pedig égéstermék szivárgott, de mindezt nem éreztük tehernek, hiszen a mi saját életünk hozta így. Sokan azért nem akarnak esküvőt, mert nem mernek elköteleződni, nem biztosak a választásukban. Aztán öt-tízéves házasságon kívüli együttélés végére elégetik az összes erőtartalékukat, és még mindig nem biztosak benne, hogy a társuk kitart-e mellettük. Sok olyan párt láttunk szétmenni, akik a mi szemünkben már szinte egyek voltak – mintha csak a ragasztóanyag, a teljes ráhagyatkozás, a kegyelmi mozzanat hiányzott volna. Nem látok persze a lelkekbe, de azt hiszem, az ilyen „kipróbálás” rengeteg jobb sorsra érdemes kapcsolatot lúgoz ki idő előtt. Kölcsönösen használják és kiélvezik egymást, de nem égnek egybe sisteregve jóban-rosszban, szétválaszthatatlanul. Nincs persze univerzális recept, de a miénk nekünk bevált.

Mindig ekkora rohanásban élnek, vagy csak a Házasság Hete bolondériája érződik az életükön? Ha nem, akkor hogyan oldják meg a kapcsolatuk ápolását?

Bárdos Júlia: Janival teljesen különböző a temperamentumunk, sok mindenben ellentétei vagyunk egymásnak. Én a magam részéről egyáltalán nem szoktam rohanni vagy stresszelni, persze ez abból is adódik, hogy elég különböző a munkánk. Neki tényleg rettentő feszes az időbeosztása, én a magam ura vagyok és inkább lassú ember, ő meg gyors. Ez így is van rendjén, rám fér néha a felpörgetés, neki pedig nem árt néha lenyugodnia. Kapcsolatunk ápolása komoly feladat, összeszedettséget és tervezést igényel, ami persze nem mindig sikerül. A Házasság Hete kapcsán zsinórban adott interjúk például egészen jól összehoznak bennünket. Több katolikus lelkiségi vonulat kincseiből is merítünk, nagyon közel állnak hozzánk a Schönstatti Családmozgalom alapelvei, például az, hogy egy házaspár egy évben egy hetet, egy hónapban egy napot és egy héten egy estét mindenképpen kettesben töltsön. A Házas Hétvége-kurzusok egyikén is részt vettünk, nagyszerű technikát tanultunk a kettőnk közötti kommunikáció hatékonyabbá és gördülékenyebbé tételére, és arra, hogy miként fogalmazzuk meg támadás, sértettség és bántó él nélkül érzéseinket, ismerjük meg egymást még mélyebben.

Lackfi János: Nekem olykor tényleg elég bolondóra az életem, szeretek is sokféle munkát végezni, reggel középkori lovagregét fordítani, délelőtt beugrani egy tévéműsorba, délben irodalmi esszét, kora délután verset írni, este pedig mondjuk fellépni egy jó kis közönség előtt egy művelődési házban. E sok minden feszültségét csak úgy tudom kipörgetni magamból, hogy heti két-háromszor focizni, kosarazni járok, máskülönben megbolondulnék. Van persze, hogy vissza kell venni a gyorsulásból, inkább olvasgatok itthon, filmet vagy focimeccset nézek, a konyhaszekrényünket dobom össze vagy fakanalat faragok. Nem mindig tudok kiszállni a ringlispílből, de azért törekszem rá. Az öt gyerek ezer programja is fokozza a tempót, időnként hozni-vinni kell őket, bár többnyire már önállóak, hiszen a legkisebb kilenc, a legnagyobb tizenkilenc éves. És mióta saját házunk és benne cserépkályhánk van, esténként piócaként tapad mindenki a forró, élő agyagfalra, ez hoz össze bennünket. Időt szorítani arra, hogy kettesben legyünk, már nagyobb kihívás, mert a nagy gyerekek későn fekszenek, ritkábban maradunk magunkra…

„Vágyni arra, ami a miénk” – miért épp ez a Házasság Hete idei jelmondata? Mit jelent ez a mondat az önök házasságában?

Bárdos Júlia: Mindketten sokat töprengtünk, mit válasszunk. Ez a Simone Weil-idézet éppen Janinak jutott eszébe, de nekem is nagyon tetszett. Sok mindent egybesűrít, ami mostanában foglalkoztat minket. Nemrégen költöztünk be újonnan épített, kis energiaköltségű házunkba, ahol elég nagy kert vesz körbe minket, és izgalommal vegyes várakozással tekintünk saját jövendőbeli minigazdaságunk elé. Szeretnénk minél természetközelibb életmódot folytatni, mert egy kert működésében egészen nyilvánvalóan megtapasztalhatja az ember Isten jelenlétét. Ő annyira szeretett minket, hogy a teremtés élményét, élvezetét és művészetét is megosztja velünk, persze csak ha mi is úgy akarjuk – az erőszakoskodás ugyanis nem az ő stílusa. Másrészről nagy küzdelmet folytatok a tárgyakkal, manapság mindannyiunkat ellepnek a különböző hasznos vagy hasznavehetetlen mindenfélék. Gyerekeinket több-kevesebb sikerrel próbálom arra tanítani, hogy az egyszerűségre törekedjünk, legyenek maradandó, később akár utódainkra hagyható, minőségi használati tárgyaink, ezeket, ha lehet, készítsük mi magunk, minél kevesebb szemetet hagyva hátra. Korunkat jól jelképezheti az a mese, amelyben az öreg halász kifogja az aranyhalat, amit a feleség egyre mértéktelenebbül szeretne kihasználni, mind nagyobb és nagyobb palotákat kívánva. A végén aztán a kezdeti rozzant kunyhóban találják magukat. Bárcsak szeretni tudnánk azt a helyet, ahol éppen élünk, nem irigykednénk a jobbra, másra, és észrevennénk a nap mint nap körülöttünk kibomló sok szépséget, amelyek mintegy az égi Vőlegény nekünk küldött jegyajándékai, jelezve, mennyire várja a szemtől szembeni találkozást! A Nyakas-fennsíkon kirándulva nap, mint nap megtapasztalom ezt a végtelen, szerelmes vágyakozást, amellyel ránk tekint az Isten.

Lackfi János: Ma mindenből cserélhetőt, új generációsat, extra gyorsat és extra könnyűt keresünk, a világra afféle eldobható intimbetétként tekintünk, nem elmerülni akarunk benne, hanem felhasználni, és szaladni tovább. Mivel minél több mindent szeretnénk birtokolni, végül minden csak félig-meddig a miénk. Összetúrjuk a pörkölttel a fagylaltot, mohón behabzsoljuk, és közben azt hisszük, ettünk is valamit. Vezetés közben mobilozunk, szobabiciklizés közben filmet nézünk, evés közben ipodozunk, több életet szeretnénk élni egyszerre. Nem vesszük észre közben, hogy kihullanak belőlünk a meg nem látott tájak, a meg nem emésztett szavak, az át nem élt képek, nem válik vérünkké az étel, és lemaradunk létezésünk valódi ritmusáról. Nem felső nézőpontból mondom ezt, én is gyakran esem a kapkodás hibájába, pedig volna egy szemlélődő, elmélyülő énem is. Isten valóban ki akar kezdeni velünk, de rengeteg kacsintását, intését, hívogatását hagyjuk figyelmen kívül.

Huszonegyedik éve házasok. Úgy tartják, minden kapcsolat hétévente krízisbe kerül. Voltak-e önöknek ilyen hetedéves kríziseik? Milyen erőforrások segítségével oldották meg őket?

Bárdos Júlia: Az első komoly vergődésem kapcsán kétségbeesetten rohantam lelki vezetőnkhöz, Osztie Zoltán atyához, aki annak idején eskető papunk volt. Miután végighallgatta vívódásaimat, megkérdezte, hány éve is vagyunk házasok, és kiderült, hogy pontosan a hetedik esztendőben járunk. Azt felelte, hétévente minden egyes sejtünk lecserélődik, szinte más emberek leszünk, így aztán egy-egy ilyen korszakváltáskor a papi hivatást is, a házasságot is alaposan át kell gondolni. Fontos tudatában lennünk, hogy ez egészen szükségszerű jelenség, és az Úr Isten a kríziseket eszközként használja, hogy elmélyítse hitünket és kapcsolatainkat, ezáltal magához is közelebb vonzzon. Hozzátette, egymás iránti szeretetünk olyan, mint egy lépcső, melynek elég magas fokai vannak. Időnként erőlködni kell a fellépdeléskor, de mindig egyre gyönyörűbb a kilátás, közelebb kerülünk a Teremtőhöz. Egy-egy megoldott krízishelyzet után az újabb egymásra találás sokkalta magasabb rendű és intenzívebb érzelmi magasságokba repít, mint akár az első szerelmi mámor. És ha már szóba került, a házaspárnak nélkülözhetetlen egy jó, közös lelki vezető támogatása is…

Lackfi János: Isten nem ajnároz vagy abajgat bennünket, az ő kis gügye gyerekeit, hanem örökké változónak, rugalmasnak akar látni, és bizony megpróbálja azt, akit szeret. Mondjuk éppen kríziseket zuhint a nyakunkba, amikor arra van szükségünk. Nem minden krízis az ő műve persze, kavarjuk mi, emberek, eléggé a matériát, de vannak Isten-adta válságperiódusok. Az okos pszichológusok krízisnek tekintenek minden extra változást egy család életében: a baba érkezésétől a munkahelyváltásig, a költözésig vagy az életszakasz-váltásokig igen sok minden forgatja fel jól bevált helyünket a házi „rangsorban”, munkamegosztásban, érzelmi láncolatban. Ilyenkor újra ki kell találnunk magunkat, szerepünket, és bizony nagyon is ránk fér időnként a rendszerfrissítés. Az efféle szellőztetések nélkül besavanyodott, áporodott klíma uralkodik az otthonokban. Persze, közben fázunk egy kicsit, de összebújva átvészelhető.

Szöveg: Bagdán Zsuzsanna, Kép: Kalocsai Richárd