„Rákosi erősebb volt, mint az egész parlament, s a mögötte álló hétmillió orosz puskára támaszkodva egyelőre még a háttérből diktátori hatalmat gyakorolt Magyarországon. Egész pártokat feloszlatott, országgyűlési képviselőket száműzött, ellenfeleit vesztőhelyre juttatta" – írja Ravasz László Emlékezéseim című kötetében Rákosi Mátyás és a kommunisták 1945 utáni, de még a totális diktatúra előtti politikai hatalmáról. Bár a polgári pártok az 1945-ös választáson több mint hatvan százalékot értek el, a fontos kérdésekben már 1945-től, majd 1947-től egyre erősebben a kommunisták akarata érvényesült. 1949-től pedig véget ért a hatalommegszerzés időszaka, és megkezdődött a társadalom hagyományos rétegeinek felszámolása a diktatúra terroreszközeivel.

Hetvenegy évvel ezelőtt, hónapokkal megelőzve az úgynevezett kékcédulás választást, 1947. február 25-én letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát. Alig három hónappal később a szintén kisgazdapárti Nagy Ferenc miniszterelnök külföldre menekült. Ahogy Ravasz László tette a száműzött és vesztőhelyre juttatott politikusokról írva, úgy nekünk is emlékeznünk kell a kommunista diktatúra áldozataira.

Nemcsak a politikusok, hanem az egyházak is a kommunisták célkeresztjébe kerültek. Az első intézkedéseik között volt az egyesületek feloszlatása, majd a fakultatív hitoktatás bevezetésének tervezete, 1947-től pedig folyamatossá váltak az egyházakkal szembeni támadások. Egy egyházi lap hasábjain talán furcsa a katonai szóhasználat, de a kommunisták valóban harcként tekintettek az egyházellenes intézkedéseikre, hiszen az egyházak megszüntetésére törekedtek. Sőt, az úgynevezett „klerikális reakció" elleni küzdelmet összekapcsolták a parasztság, a „kuláknak" bélyegzett gazdákkal szembeni erőszakkal is. Tehát nemcsak az egyházi vezetők ellen léptek föl, hanem az egyházfenntartó társadalmi csoportokat is likvidálni akarták. Gondoljunk csak bele, hogy milyen erő rejlett azokban a vidéki református gyülekezetekben, amelyeknek tagjai között a hivatásukhoz értő, családjukat, nemzetüket és egyházukat fenntartó gazdák voltak, és mivé lettek ezek a közösségek, amikor ezt a gazdaréteget néhány év alatt adminisztratív eszközökkel, valamint fizikai és lelki erőszakkal felszámolták!

Hetven évvel ezelőtt, 1948 júniusában államosították az egyházi iskolákat – ezzel hosszú időre meghatározták a következő generációk jövőjét. Már tavasszal lemondatták Ravasz László dunamelléki püspököt és Lázár Andor főgondnokot, majd néhány hónappal később a megválasztott Kardos János főgondnokot is. Ravasz László így fogalmazott a püspökségről történt lemondása kapcsán: „Szívemet mérhetetlen hála tölti el, hogy szabad volt szolgálnom." A következő évtizedekben sem neki, sem sok lelkésznek, presbiternek nem adatott meg a szabad szolgálat lehetősége.

Hetven évvel ezelőtt, mire elérkezett a reformáció emléknapja, már megköttetett az egyház és az állam között 1990-ig fennálló egyezmény. Az akkori kormány nem vette komolyan ennek betartását, ezért is mondott le a következő évben Révész Imre tiszántúli püspök. Noha az állam papíron elismerte az egyház létét és tevékenységét, ez semmilyen garanciát nem jelentett a szabad működésére. Lapunk hasábjain Horváth Erzsébet egyháztörténész utal rá, hogy Rákosiék húsz évet adtak az egyháznak, hogy megszűnjön, és mindent meg is tettek ennek érdekében. A totális diktatúra idején két teológiára és egy gimnáziumra csökkentették a református iskolák számát, valamint akadályozták a hitoktatást.

Bár az elmúlt évtizedek mély nyomokat hagytak, mára ismét minden diáknak lehetősége van arra, hogy hitoktatásban vegyen részt – a nem egyházi intézményekben is. Adjunk hálát azért, hogy Isten megtartott minket, és hetven évvel a kommunisták által a „fordulat évének" nevezett időszak után folyamatosan bővül az egyházi oktatás intézményrendszere, valamint a református egyház és az állam közötti tavaly aláírt megállapodás ma nem gátolja, hanem biztosítja az egyházi intézmények működését, az államtól átvállalt feladatok teljesítését is. Így a lehetőség adott: a hetven évvel ezelőtti, majd évtizedekig fennálló külső körülmények nem állnak útjába az evangélium hirdetésének. Rajtunk áll tehát, hogy Krisztus parancsának engedve tanítvánnyá teszünk-e minden népet (Mt 28,19).

T. Németh László

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. február 25-i számában, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján.