2016. április 17-én, vasárnap hajnalban, életének 42. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt a Budapesti Református Egyetemi és Főiskolai Gyülekezet lelkésze. A presbitérium kérése, hogy hordozzuk imádságban a gyászoló családot, szeretteit, barátait. 

A gyülekezetben az április 20-i istentiszteleten emlékeztek meg az elhunytról. Temetése 2016. április 29-én, pénteken 15:00-kor lesz a biatorbágyi református temetőben (Sándor utca, Biatorbágy 2051).

Veszelka Tamás emlékezete

Elhangzott a 2015.04.20-ai megemlékező istentiszteleten

„Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; A törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. Az erőtleneknek erőtelenné lettem, hogy az erőteleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.” 1 Korintus 9,19-22

Pontosan nyolc évvel ezelőtt ismertem meg Tamást, amikor egy áprilisi szerdán a presbitériumnak tartott bemutatkozó áhítatot. Rövid és velős igehirdetése, melyet a felolvasott igeszakasz alapján mondott, azóta is élénken él bennem, életem vezérfonala lett: „Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.”

És valóban így lett. 2008 nyarától fogva, amikor a táborban megismerhettük, egészen legutolsó, gyógyíthatatlan betegségéig mindeneknek mindenné lett, hogy minden módon megtartson némelyeket. Nemcsak lelkipásztor volt, hanem barát, hitoktató, túravezető, sofőr, szakács, játékmester, énekes, zenész, családtag, és a szó legszentebb és legklasszikusabb értelmében pedagógus, aki nevelt, formált – gyereket, fiatalt, felnőttet egyaránt. Kérni sem kellett, hozta, vitte, megcsinálta, megszervezte, kifestette, kitakarította, elmosogatta, rendbe tette nemcsak a gyülekezet ügyeit, hanem egyen-egyenként a gyülekezeti tagok életét is, ha kellett. Szolgált. Így, csupa nagybetűvel: SZOLGÁLT. Lelkipásztor volt. Szó szerint a lelkeknek pásztora, aki mindig mindenkit meghallgatott. Mostanában sokszor tapasztalom, hogy amikor elmesélem egy-egy csendes beszélgetésben a gondjaimat, fájdalmaimat, rögtön mindenki meg akarja oldani helyettem a helyzetet, amiben vagyok. Rögtön tanácsot ad, megmondja, mit tegyek. Tudom, hogy szeretetből teszik, de sokszor nem erre van szükség. Tamás egy-egy lelkigondozói beszélgetésen nem tett mást, csak hallgatott. Teljes lelki és szellemi jelenléttel meghallgatott, és nem csak engem, de sokakat, nem túlzás azt állítani, hogy több százakat. Napi rendszerességgel, a nap huszonnégy órájában. Nem akarta a saját látását rám erőltetni, nem akart semmire rábeszélni, nem akarta helyettem jobban tudni, hogy nekem mi a jó. Egyszer azt mondta: a szeretet legfejlettebb formája, ha el tudom hinni a másikról, hogy ő tudja magáról, hogy neki mi a jó, és nem a magam akarata szerint akarom boldoggá tenni, hanem támogatom abban, amit ő jónak lát, még akkor is, ha ezzel nem értek egyet. Tamás pontosan ezt tette. Csak akkor adott tanácsot, ha kértem, ha érezte, hogy ezzel segíthet, de akkor sem okoskodva, kioktatva papos dumával –ezt ő mondta így – hanem csendesen, és a legőszintébb megértéssel. Sokszor az ember pusztán attól feltöltődött, hogy egy-egy bölcs kérdéssel rávilágított a problémák okára, valódi gyökerére.  

És miközben azon fáradozott, hogy szolgáljon, hogy jó pásztora legyen az ő nyájának, nem vettük észre, hogy fárad, egyre fárad, kimerül, kiég a benne, és a szemében élő láng. Ha megkérdeztük, miben segíthetünk, mindig kitérő választ adott: „majd megoldom én, ne foglalkozz vele, van elég tennivalód, gondod-bajod neked is!” Hányszor hallottuk ezt tőle különféle variációkban. Mikor a betegségtől, fáradtságtól már-már alig hallottam elcsukló hangját a telefonban, akkor sem kért segítséget. Legfeljebb annyit mondott: „Csak imádkozz, Flóri!”.

Miközben mindannyiunk lelki szemetesládájává vált, a szó legszentebb értelmében, ő maga sosem panaszkodott. Ha megkérdeztem, „mi újság van Veled, Tamás? – Á, hagyjuk, az unalmas, mesélj inkább te!” – Hangzott a válasz. Nagy ritkán, komoly kérésre lehetett belőle ezt-azt kiszedni, hogy nincs jól, de majd jó lesz. „Érzem az Úristen vezetését!” – mondta sokszor. És ennyivel el is volt intézve a kérdés.

És mi elhittük, hogy nincs szüksége segítségre, nincs komoly baja. Hiszen Tamás mindig itt van, és itt is lesz. Valahogy megszoktuk, hogy itt van, velünk van, a jelenléte természetes volt, mint egy közeli családtagé, akiről el sem tudtuk képzelni, hogy ne legyen velünk, mellettünk. Elképzelni se tudtuk, hogy aki felépült a gerincműtétből, aki túrázik és hegyet mászik, aki kigyógyul a hónapokon át húzódó tüdőgyulladásból, az ne gyógyuljon meg most is. Már előre örvendeztük, hogy de jó lesz, jövő héten itt lesz, körülvesszük, beszélgetünk, verset olvasunk, és nevetünk, együtt leszünk. Néha most is azt érzem, ez csak egy rémálom, mindjárt csipog a Suzukinak álcázott tűzpiros Ferrari, és itt lesz. Magabiztosan, és nyugalmat árasztva.

Különleges, békét hordozó egyéniségének azonban ára volt. El is mondta ezt egyszer azon a bizonyos 8 évvel ezelőtti szanticskai egyetemi gyülekezeti táborban, hogy benne Isten oltó kése munkálkodik.

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tiéd az én harcom,
És győztes távolba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

Nem is értettük akkor, hogy amit magyaráz, igaz és félelmetesen komoly valóság, hogy míg szolgál, bizony sebzi őt Isten oltó kése, a tüske, mely testébe adatott. Hitt bennünk, és sokszor hitt helyettünk is, önbizalmat adott, biztatott, szóval, tettel, imádságos szóval.

És most itt állunk, és nem tudunk mit kezdeni sem a halála által okozott űrrel, sem azzal, ahogyan meghalt. A miérteket és a hogyanokat hiába kérdezzük. Ami történt, megtörtént. Ami alkalmat elszalasztottunk, az elmúlt. Tamás sokszor idézte Gyökössyt:

 „Ami hátam mögött van - elfelejtem,
bántásokra - nem emlékszem,
haragomat - kivetettem,
rosszkedvemet - itt felejtem,
az előttem valóknak - nekidőlök,
mai napomnak - örülök. Ámen."

Ő elment, de mi itt maradtunk. Nekünk van még hova előre tekintenünk, nekünk még van feladatunk. Éppen ezért szükséges, hogy ne a miérteket keressük, mert az hiábavaló. Isten tervét nem láthatjuk. Tamás gondolatait meg nem ítélhetjük. A kérdés tehát nem a „miért”, és a „hogyan”, hanem a MIT! Idővel majd talán egyszer megértjük a miérteket és a hogyanokat is, de a feladatunk a jelenben a mit! Mit kaptam én, személy szerint Tamástól, Tamás által? Mi az, amit rám bízott, direkt, vagy indirekt módon? És mit adhatok én? Mi az, amire Isten elhívott, hogy továbbadjuk, hogy megőrizzük azt, amit az Úrtól Tamáson keresztül kaptunk? Személyes felelősségünk nem a múltban keresendő, hanem a jövőben. Minden nap van lehetőségünk arra, hogy a Tamás által megélt lelkiséget megbizonyítsuk. Sokszor mondta, hogy ő bizonnyal tudja felőlünk, hogy azért ülünk itt szerdáról szerdára, mert mi hisszük, és cselekesszük az Isten Igéjét. Hogy mi megteszünk mindent, ami rajtunk múlik. De vajon valóban így van? Vajon tényleg nem szalasztjuk el az alkalmakat?

Közhellyel élve: az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Az életünk sokszor egy kirakós, aminek csak az apró részleteit érzékeljük, a kompozíciót nem láthatjuk. Mint ahogy Kaffka Margit írja: „Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz.” Az idő kérlelhetetlenül telik, szép lassan elmúlik a sokk és továbblépünk, sokunk élete majd megváltozik. És jól van ez így. De ne felejtsünk! Őrizzük meg emlékeinkben Tamást olyannak, amilyen volt. Őrizzük meg a különleges pillanatokat, amiket vele együtt élhettünk meg. Beszélgetéseket, igehirdetéseket, egy-egy éneklős verses estét; vidám-táncos játékokat, tűzrakós, szalonnasütős délutánokat, hegyi túrákat, jellegzetes humorát és gesztusait, és a könnyekig nevetéseket is!

Azért gyűltünk ma össze, hogy emlékezzünk. De ne csak ma emlékezzünk, hanem mindig, sokszor és sok év és évtized múlva is emlékezzünk az Isten csodálatos kegyelmére, mely megengedte nekünk, hogy tanúi legyünk egy olyan különleges és kivételes életnek, mint Veszelka Tamásé. 

Mennyei Édesatyánk,
Nehéz szívvel állunk előtted, mert talán kezdjük lassan elfogadni a Te rendeléseidet, de idő kell ahhoz, hogy lassan lelki békére találjunk Tebenned.
Könyörgünk, adj nekünk időt. Időt az elcsendesedésre, az elgondolkodásra, a Te akaratod szerint való megszomorodásra. Szükségünk van időre, mely sok sebet begyógyít, időre, hogy értelmet nyerjenek előttünk a Te cselekedeteid. Adj időt az emlékezésre. De ne az olyan anekdotás emlékezésre, hanem a valódi tartalommal megtöltött emlékezésre, mely cselekedetekben mutatkozik meg. Hogy ne csak akkor legyen tele ez a templom, mikor ilyen döbbent gyász ér bennünket. Ne csak olyankor legyünk csendben, amikor elnémulunk a Te félelmetes hatalmadtól.
Hisszük Urunk, hogy Te minden napon velünk vagy. Hisszük, mert hinnünk kell, hogy Te Tamással is vele voltál, akkor is, amikor ő esetleg nem érezte így. Hisszük, mert hinnünk kell, hogy nem történhet velünk semmi sem, ami nem a Te terved vagy akaratod szerint való. Hisszük, hogy Te minden bánattal és gyásszal is nem elvenni, de hozzánk tenni akarsz valamit. Ha mégoly abszurd is a gondolat, de az ilyen élethelyzetekkel is adsz nekünk lelki táplálékot. Adod nekünk a feltámadásba vetett hitünk megerősödését. Adod a Te jelenlétedet életünkben Szentlelked által. Adod a Te mindent megbocsátó, végtelen kegyelmedet. És adsz időt. Adsz alkalmas időt, hogy elengedve a miérteket és hogyanokat megtalálhassuk a jelenben a választ a mit kérdésekre. Add, hogy meglássuk a lehetőségeket és alkalmakat, amelyeket elkészítettél nekünk, hogy bizonyságot tehessünk a Te végtelen szeretetedről.
És ha mégoly nehéz is, de hálát is adunk Neked ma. Hálát adunk azért, hogy tanúi lehettünk a Tamás életének. Hogy adtad az ő szolgálatát nekünk, és ismerhettük őt.
Mennyei Édesatyánk Te légy velünk most és mindörökké, Ámen.

Budapest, 2016.04.19.