A Hegyköz Nagyváradtól északra fekvő dimbes-dombos tájegység, amely az erdélyi hegyek és az Alföld találkozásánál fekszik. Több kisebb-nagyobb falu terül el ott, ezek egyikre a 700 lelkes Hegyközkovácsi, amely egyike azon kevés romániai településnek, ahol nem fogy a lakosság, hanem az állandó betelepülés miatt még nő is. Tavaly egyetlen temetés sem volt a faluban. A lakosság nagy része – mintegy ötszáz fő – református vallású, de él itt egy kisebb baptista közösség is, melynek az ősei Okányból telepedtek a falutól északra fekvő Mezőfalvára. Ez azóta már nincs meg, a kommunista hatalom lerombolta.

A falut és annak református lelkészét, Forró Lászlót látogattam meg kolleganőmmel, Pocsai Ildikóval, aki a békési önkormányzat oktatási bizottságának tagja, és mellesleg lelkes ápolója a magyarittabéi kapcsolatnak. Róluk talán majd máskor, de annyit elmondok, hogy egykor őseik szintén Békésről vándoroltak ki Délvidékre.

De hogy visszakanyarodjak: régóta tudok arról, hogy létezik ez a kis közösség a bihari dombok között. Szomszédom, Okányi Imre is oda való. Elmesélte, hogy családját hogyan üldözték el a kommunisták Hegyközkovácsiból, hogy került Marosvásárhelyre. Felesége székely. A forradalom után több ezer honfitársával együtt felkerekedtek és átjöttek Magyarországra. Mivel rokonaik egy része itt él, hiszen a család nagy része innen vándorolt el, Békésre jöttek. Különös a magyar sors, sokszor a történelem játékszereinek érezzük magunkat. Mester Péter tanár úr, a békési városvédők azóta elhunyt elnöke többször is járt a faluban, de komolyabb kapcsolatok nem épültek ki. Tavaly a békési református iskola csoportja is megállt itt egy időre. Régóta nyomasztott a gondolat, hogy nekünk bizony helyre kell állítani az egykori jó kapcsolatokat.

Egy márciusi reggelen autóba ültünk és elindultunk Románia fele. Ártándi határátkelés, majd gyors letérés Bors faluba. Kikerüljük a váradi forgalmat. Ismerem az utat, sokat jártam erre. Bors után már látszanak balra Bihar templomtornyai. Biharpüspöki (Nagyvárad külső kerülete) után már ott is vagyunk. Néhány száz méter és a körforgalomnál az út Margitta felé visz. A faluból kiérve már megpillantjuk a patak túlpartján egy dombon fekvő Hegyközkovácsit. Öröm fog el bennünket, itt vagyunk.

Utunk a templomhoz visz, mellette áll a református parókia. Forró tiszteletes fogad. Derék székely férfi, akit az Úr ide vezérelt, a mai magyar határ közelébe. Magyarország 8 km-re fekszik. A tágas és világos nappaliban foglalunk helyet. Beszélgetésbe kezdünk. Hegyközkovácsinak és Biharnak van már testvérvárosa, Kapuvár. A tiszteletes úr mesélni kezd: A faluban 1900-1910 között több tehetős békési család vásárolt földet, akik Trianon után ott „ragadtak". A családi kapcsolatok a szétszakított országban is megmaradtak, sőt 1941-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után Békés és Hegyközkovácsi között testvértelepülési szerződés is született. A békésiek leszármazottai ma is békésinek mondják magukat.

A falu közigazgatásilag nem önálló, hanem a szomszédos Bihar községgel alkot egy önkormányzatot. 1792-ben itt prédikált Csokonai Vitéz Mihály, akinek emlékét a templomban emléktábla őrzi, a falu általános iskoláját róla, az óvodát a Szamóca című művéről nevezték el. Átmegyünk a templomba. Takaros falusi templom. A gyülekezet nagy része ma békési származású. Innen az út az egykori Mezőfalva helyére, majd a temetőbe visz, ahol a sírköveken ismerős családnevek állnak. Itthon vagyunk! Ellátogatunk a „békési sornak" nevezett utcába is, ahol a Békésről elszármazottak többsége él ma is. Tudjuk, hogy vissza kell jönnünk.

Április 30-án a bor- és pálinkafesztiválra utaztunk ki, majd május 28-án harminc fős csoporttal mentünk ki a Hegyközbe. A művelődési ház konyhájába belépő békésieket az ebéddel foglalatoskodó asszonyok várták. Okányi szomszédhoz odalép egy idős néni és így szól: „Te pont olyan vagy, mint az apád! Hatalmas puszik jobbról-balról, évtizedek után találkozik két unokatestvér." Az egyik a marosvásárhelyi-kovácsi-békési, a másik a Békésről elszármazott kovácsi. Megrendítő élmény.

A vendéglátás pazar. Bizsereg a szív, ki nem mondható érzések kavarognak az emberben. Forró László, aki mellesleg Királyhágómellék lelkészi főjegyzője (püspökhelyettese), a templomban meséli el a sokunk számára ismeretlen történetet. Érezzük, történelmi a pillanat. Ebéd közben dr. Petneházi Zsigmond békési református gondnok testvérgyülekezeti kapcsolatot ajánl. A kovácsiak válasza: kezdjük el az ismerkedést. Megfontolt, bölcs emberek, akik a kezük munkájából élnek.

Nem volt kérdés, hogy Forró Lászlót hívjuk el június 4-én a Nemzeti Összetartozás Napján tartott békési megemlékezésre. Június 3-án este a békési gyülekezetben ő tartotta a bibliaórát. Mindenki a szívébe zárta. A látogatásnak folytatása is lesz: szeptemberben a gyülekezet 20-25 fővel jön el Békésre a Mazdagfalvi Napokra. Az örömünk hatalmas: a békésiek egymásra találtak. Megtaláltuk a rég nem látott rokont, a hegyközkovácsi református közösséget és reménység szerint ezt a kapcsolatot szorossá tesszük.

Pocsai Ildikó tanárnő: „A váratlan lehetőség és utazás megnyitott egy utat a valóságos, igaz, rokoni és baráti kapcsolatok felé. Megérezte az ember, hogy milyen »kevés« elég ahhoz, hogy jó emberekkel, igaz rokonokkal (véreinkkel) barátságot köthessünk. Az első váratlan látogatás után a további szíves fogadtatást sem lehet szavakban kifejezni. Hálás szívvel köszönöm a lehetőséget!"

Igen, nagyszerű a történet, amely 2016-ban a trianoni határ két oldalán született. Összeköt a származási hely, a magyarság, a református hit. Ez pedig a legnagyobb kincsünk.

Mucsi András