Amikor Oláh Istvánt és Oláh-Bartha Esztert arról kérdezem, hogy hol találkozzunk, azt javasolták: a Debreceni Református Kollégium belső udvarában, ahová mindketten kötődnek, és ahol – míg mi beszélgetünk – gyermekeik is eljátszhatnak. Meg is érkeznek: egy nagyobbacska kislány és egy ifjú legény fogja közre kistestvérüket, utánuk pedig a szülők lépnek be a felújított, virágos kollégium udvarára. Néhány családi fotó elkészítése után a gyerekek rutinosan birtokba veszik a teret, mi pedig belekezdünk a lelkészcsaládok életéről szóló beszélgetésbe. Arra a kérdésre, hogy hogyan ismerkedtek meg, mosolyogva mesélik el találkozásuk előzményeit.

Sárgadinnye

„Még teológus koromban, Kisvárdán – az akkori kórházlelkész kérésére –, a nyári időszakban többször besegítettem a szolgálatba. Volt ott egy néni, aki már mindent ismert, intézett, vele kezdtem el körbejárni a kórházat, hívogatni istentiszteletre, úrvacsorai közösségre. Amikor végeztünk a szolgálattal, akkor időnként meghívott magához sárgadinnyét enni. Leültünk a diófa alatt, beszélt a családjáról, hogy az egyik gyereke Csengerben lelkész, vannak unokái, megmutatta a fényképeiket. Azt reméli, majd a jövendőbelijüket is megtalálják mindannyian. Én így kerültem közel a Bartha családhoz. Akkor még nem tudtam, hogy a néni, aki a bizalmába fogadott, Eszter nagymamája. Amikor Csengerbe kerültem legátusnak, akkor állt össze a kép, hogy én kivel voltam kórházi szolgálaton” – idézi fel István.

Az azt követő időben Eszter kiment Amerikába, hajléktalanmisszióban szolgált Washingtonban. István pedig akkor volt Németországban, a Béthel-i diakóniai központban lelkigondozást tanult. Utána Csengerben töltötte a segédlelkészi évét. Ott Bartha Gyula, későbbi apósa mellett tanulta meg, hogy mit jelent gyakorlatban a lelkészi szolgálat, aki nagyon lelkiismeretesen készítette fel erre a pályára.

„Abban az évben mélyült el a kapcsolatunk Eszterrel és döntöttem el, hogy ő lesz az én jövendőbelim. Tehát annak az évnek a végén nemcsak a szolgálati helyem változott, hanem össze is házasodtunk” – emlékszik vissza István pályája legelejére. Korábban nem nagyon gondolkozott nagy gyülekezetben, mert ő is faluban nőtt fel, abban a környezetben érezte magát otthon, de egyszerre jött a megkeresés mindkettőjüknek: Istvánnak felajánlották a Nagytemplom beosztott lelkészi szolgálatát, feleségének pedig a Református Kollégium gimnáziumában az angol tanári állást. „A Jóisten úgy vezette az életünket, hogy egyszerre kaptuk meg ezt a lehetőséget, és így kezdtünk el dolgozni mind a ketten” – idézi fel a kezdeteket Eszter.

A parókia üvegfalai

„Sehol sem mindegy, hogy az igehirdetés hogyan történik, a debreceni Nagytemplomban különösen nem. Aki ide feláll, annak éreznie kell ennek a súlyát és felelősségét.” Ezt fogalmazta meg Fekete Károly püspök Oláh István beiktatásán. Ezt egy kicsit továbbgondolva azt mondhatjuk: a felelősség nemcsak az igehirdetésre vonatkozik, hanem a lelkész teljes életét meg kell határozza, azaz a családjáét is. Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy mintha többet várnánk el a lelkésztől, mint ami talán elvárható. A házaspárt arról is kérdeztem, hogyan lehet ezt nap mint nap megélni, nehézségeiket, konfliktusaikat egymással és másokkal megoldani.

„A lelkészcsaládokat, már csak azért is, mert valamilyen szinten a gyülekezet élén állnak, idealizálják az emberek, és úgy gondolják – pláne, hogy van ez a kifejezés: a parókia falai üvegből vannak – amit látunk, az egy ideális családi kép. Ez így is van rendjén. Ugyanakkor ez is ugyanolyan család, mint bármelyik másik, ahol meg kell oldani konfliktusokat, ahol gyermeknevelés van, és nyilván ez sem problémamentes. A házasságban is tudni kell jól kezelni a vitás pontokat” – mondja Eszter a lelkészcsaládról alkotott képről.

„A gyülekezetben pedig vár egy igen nagy munkatársi közösség. Éppen múltkor számoltam össze: tizennyolcan ülünk egy-egy reggeli megbeszélésen. Rengeteg feladat van, az egyházközség Debrecen központjában van, a miénk a régió legismertebb temploma. Bizony, sok önkéntes jön hozzánk, akik rácsodálkoznak: nem is gondolták, hogy a lelkésznek ennyi dolga van hétköznap is. Sok program van, csoportok érkeznek, nagyon kell figyelni, hogy ne legyenek időbeli ütközések, és ha előfordulnak, akkor azokat is meg kell oldani. Van turisztikai, adminisztrációs része is a munkánknak és persze a legfontosabb a lelki élet. Mi nem menedzserek vagyunk és nem is szeretnénk azok lenni, hanem lelkészek. Erre készültem én is, hogy lelkipásztor legyek. A munkatársakkal közös szolgálat sem mindig súrlódásmentes: ahányan vagyunk, annyiféle módon gondolkodunk és akarunk megoldani problémákat. Fontos odafigyelni arra, hogy megmaradjon a lelkesedés, a békesség, és a közös célokat meg tudjuk valósítani. Ezt próbáljuk meg képviselni az egyházközség vezetőségével, esperes úrral, püspök úrral közösen” – tér ki a munkahelyi feladatokra István.

Közös életük gyakorlatáról az mondják, hogy a munkahelyi dolgokat, a napi hatásokat – amik külön-külön érik őket –, esténként át tudják beszélni, javaslatokkal tudják egymást segíteni. Ez jól esik mindkettőjüknek, mert úgy vélik, az egymással átbeszélt probléma más megvilágítást kap, illetve rögtön akár fél probléma lesz belőle. Aztán a következő nap megoldandó dolgait, programjait is megbeszélik. Ez sokat segít abban, hogy haladjanak, és napról napra erőt kapjanak az elkövetkező feladatokhoz.

Konyhaasztal

Oláh-Bartha Eszter lelkészcsaládból származik, így a saját gyerekkori tapasztalatait is magával hozta a házasságába: „Nyilvánvalóan éppen ezért tudom, hogy a lelkész feladata nemcsak az, hogy felkészüljön a vasárnapi szolgálatra, hanem sokrétű, sokszor nagyon gyakorlati jellegű is.” A lelkész munkájába beletartozik a templom takarításának megoldásától, az esküvőkön át, a gyűlések megszervezéséig nagyon sok minden. Ha ezekhez hasznos tanácsot is tud adni, azzal segíthet a házastársának.

„A lelkipásztor hivatásból megy a lelkészi pályára, ezért sokszor a család háttérbe szorítása fel sem tűnik neki. Például, ha meg kell szervezni egy gyülekezeti alkalmat az sokszor napokig, hetekig leköti, és esetleg már nincs ideje, hogy leüljön játszani a gyerekeivel, vagy megkérdezze tőlük, mi volt az iskolában aznap. Nálunk az a pozitív ebben a helyzetben, hogy én ugyan papné lettem, de nem vagyok papnő. Én délután, este ott tudok lenni a gyerekekkel, akkor is, ha Istvánnak ekkor kell visszamenni egy felnőtt konfirmációt vagy jegyesoktatást megtartani, gyűlésen részt venni. Tudom azt a hátteret biztosítani, amit egy lelkészházaspár esetén nem könnyű megoldani” – véli Eszter.

Amíg a lelkipásztor hivatásként éli meg a munkáját, az élete párja is tudja többé-kevésbé, hogy mire vállalkozik, de gyermekeik beleszületnek ebbe az életformába. Esztert arról faggatom tovább, milyen is volt lelkészgyerekként felnőni, és arról is, szülőkként, hogyan alakítják ki gyermekeik életterét.

„Az én gyerekkoromban a parókia gyakorlatilag egy jó értelemben vett »átjáróház« volt. Ott kopogás nélkül megfordult mindenki a gondnoktól kezdve, a harangozón át, a legátusokig, segédlelkészekig. Ez elég ambivalens érzés, mert bár ez nekem természetes volt, de mégsem szerettem. Én most egy kicsit igyekszem úgy rendezni – ezért is örültem egy nem templomkertben lévő parókiának –, hogy legyen meg a szabadságunk, azaz megvan a családunk privát köre, intimitása” – mondja, aztán felidéz egy kedves ifjúkori történetet: „A legátus a szüleimnél, a parókián otthonosan mozgott, családi körbe fogadtuk be arra a pár napra azt, aki addig számunkra ismeretlen volt. Előfordult, hogy a szimpatikusabb srácokat megvicceltük a húgommal. Például elrejtettük a prédikációját istentisztelet előtt. Akkor viccesnek találtuk, hogy a legátus az utolsó percekben keresgeti kint az udvaron, a fűben a papírjait. Érdékes volt, ahogy reagáltak: volt, aki kétségbe esett, volt aki mérges lett vagy nevetett rajta.” Egyébként pont István volt az, aki nagyon pozitív benyomást gyakorolt rájuk reakciójával: „Semmi baj lányok, ha úgy gondoljátok, ne adjátok vissza. Szerintem el fogom tudni mondani papír nélkül is.”

István a Csengerben töltött időre visszaemlékezve mondja: „Amikor segédlelkész voltam, én is azt tapasztaltam, hogy sokszor az iroda helyett a konyhaasztal volt a megbeszélés helye. Ott kávézgattunk, közben beszélgettünk. Vidéken persze most is jellemzőbb, hogy egy parókia mindig nyitott. Egy városban ritkábban fordul elő, hogy váratlanul bárki beállít. Előtte felhívjuk egymást, megbeszéljük, hogy találkozunk” – mondja István. Kiemelik, hogy hatalmas felelősséget látnak abban, hogy egy lelkész családnak mindig jó példával kell elöl járni a gyülekezetben. Ez nem azt jelenti, hogy nincs konfliktus, hanem azt, hogy megpróbálják megoldani a felmerülő problémákat és békésen élni a mindennapokat.

Hétköznapok és a vasárnapok

A család közös életéről elmondják: bár István telefonja sokszor késő este is csörög, de este azért próbál arra figyelni, hogy leüljön a gyerekekkel játszani, társasozni, próbálnak minőségi időt tölteni egymással, amikor tényleg egymásra figyelnek. Eszter pozitív dolognak tartja, hogy férje hajlandó arra egy ledolgozott munkanap után – amikor sok ember lelki terhét magában hordozza, agyában forgatja –, hogy leüljön a gyerekekkel játszani, házat, repülőt építeni, vagy éppen megfürdeti őket. Az egész családnak szüksége van minderre, és Istvánt is kikapcsolja. A főzés is lehet olyan tevékenység, ami megnyugtatja, ha feszült napja volt, és ha még ízlik is a családnak, az jó érzéssel tölti el. Mindketten úgy vélik, az esti „procedúra” tényleg a családról szól. A gyerekek igénylik az esti mesét, ez fontos mozzanat, Eszter a lányoknak, István a fiának mesél. Így a gyerekek könnyebben fel tudják dolgozni a nap folyamán őket ért hatásokat. Hétköznapjaik most ősszel változni fognak, hiszen hat évnyi gyes után Eszter újra munkába áll.

Vasárnaponként nem tud együtt menni a család templomba, Istvánnak már sokszor korán el kell indulnia, így a készülődés is Eszter feladata. Gyerekeik most már mindhárman a gyerekistentiszteleten vesznek rész. Előfordul, hogy például egy betegség miatt nem jutnak el a templomba, akkor az istentisztelet közvetítését interneten keresztül nézik. „ Már ők kapcsolják be és figyelmeztetnek, le ne késsük, ott van apa” – meséli Eszter, aki elmondja: amíg kicsik a gyerekek, addig a gyülekezetnek is meg kell érteni, hogy nem mindig van ott a lelkész családja. Rájuk gyerekkorukban sokszor szomszédok, ifisek, konfirmandusok vigyáztak, amíg a szüleik szolgáltak. Istentisztelet után természetesen a lelkész beszélget a gyülekezeti tagokkal, azokkal, akik hétköznap nem érnek rá a hivatalba bemenni, ezért vasárnap mondják el gondjukat, kérdéseiket. Az Oláh család közösen étkezik, ezért megvárják Istvánt, így sokszor előfordul az ebéd második melegítése, és a családfő ilyenkor gyakran farkaséhes gyerekeket talál az ebédlőasztalnál.

Ha jönnek az ünnepek

Az egyházi ünnepeink a lelkipásztorok esetében szolgálattal telnek. Ennek kapcsán István derűsen idézi az idei húsvét délelőttjét: „Most nálunk húsvéti közös reggeli volt a gyülekezetben. Öt óra körül álltunk neki a reggeli előkészítésének: presbiterek, szolgálattevők, önkéntesek közösen szerveztük, körülbelül hatvan embert láttunk vendégül. Ezt követe a nyolc órás istentisztelet, fél tíztől – ahogy mindig – imaközösséggel készültünk a tíz órás istentiszteletre. A tíz órakor kezdődő istentisztelet után fél egykor még keresztelői istentiszteletet tartottam, tehát fél kettőre értem haza az ünnepi asztal mellé.” „A karácsony is hasonlóan telik, a gyülekezetben végzett szolgálat mindig az első helyen áll. A gyerekeink is tudják, hogy apának még dolga van, türelmesen megvárjuk és utána ünnepel együtt a család” – válaszolja Eszter arra a kérdésre, hogy a gyertyagyújtásra hazaér-e a lelkész.

István szülei aktív nyugdíjas életet élnek Kisvárdán. A nagy távolság ellenére is szoros a kapcsolatuk, ünnepeken ők el tudnak menni hozzájuk. Eszter szülei Csengerben élnek, ők ott szolgálnak. Ezzel kapcsolatosan egy újabb történetet mesél a feleség: „Amikor összeházasodtunk, eljött az első olyan ünnep, amikor Istvánnak igenis ott kellett lennie a Nagytemplomban. Én viszont hazavágytam, mert az volt az addigi huszonöt évemben a természetes dolog: otthon töltöttem az ünnepeket és nem is csak szűk családi körben. Ilyenkor nagy sürgés-forgás volt a házunkban is. Az első ilyen, Debrecenben töltött ünnep előtt ezért nagy volt a sérelmem, és azzal hívtam fel anyát: nem tudunk hazamenni karácsonykor, mert István be van osztva szolgálatra. Ekkor – mintha hidegzuhany ért volna –, azt mondta: Eszter, ez a természetes, ezt kell mostantól elfogadnod. Erre azt mondtam: De ez az első ilyen alkalom, és nagyon rosszul esik. Erre így válaszolt: Karácsony után találunk egy olyan napot, amikor a te férjed se szolgál, mi is szabadabbak vagyunk, és tudunk találkozni. Nekünk akkor és az lesz a közös karácsonyunk, ajándékbontással együtt, amikor együtt tudunk lenni. Nem akkor, amikor a gyülekezetnek szüksége van a lelkészére, amikor ott kell lennie, amikor a szolgálatot végzi.”

Egy kívánság

István elmondja, hogy nemcsak a tapasztalt nagytemplomi lelkészkollégáitól tud tanácsot kérni, de apósával is szokott egyeztetni telefonon, ha van valami dilemmája, tanácsot kér például bibliai textussal kapcsolatosan is. Számára fontos, hogy tudjon kivel beszélni, és érezze: nincs magára hagyva, oda tud menni valakihez. Igyekeznek rendszeresen barátaikkal is találkozni, átbeszélni az élet dolgait. „De csak fektetés után!” – hangsúlyozzák összemosolyogva. Kompromisszumot szoktak kötni, hogyha egyszer István találkozik a barátaival, akkor utána Eszter megy el a barátnőivel. Kettesben kimozdulni azért nehéz, mert akkor a gyerekek felügyeletét is meg kell oldaniuk.

Beszélgetésünk végén megkérdezem: most mit szeretnének kívánni, mi a vágyuk?

Nevetve válaszolnak: „Tizenegy év után jól esne kettesben megünnepelni a házassági évfordulónkat július elején, ám mindig erre az időpontra esik a gyülekezeti tábor!” Ott a férjnek szintén feladatai vannak, de mint mondják, kárpótolja őket az az érzés, hogy három kicsi gyermekük még gondtalanul élheti az életét, boldogság sugárzik az arcukról. „Az összetartozás ereje igazi családdá kovácsolt össze bennünket, amiért mindig hálaadással tartozunk az Istennek!” – vallják mindketten.

Telepóczki Márta, fotó: Barcza János