Annelies Vischer, 1917. április 14-én Baselban (Svájc) született Anna Elisabeth von Planta és Dr. Max Vischer első gyermekeként. Szüleinek példája és a családi tradíciók egész életére maradandó hatást gyakoroltak rá. Édesanyja finom érzésű, rendkívül művelt asszony volt. Ő biztosította az otthon melegét, és mindvégig nagy szeretettel és figyelemmel kísérte gyermekei, majd unokái életét. Édesapja jogász volt Baselban, aki ügyvédi tevékenysége mellett a város politikai életében is aktív szerepet vállalt. Jó humorú, természetszerető ember volt. Az ő vezetésével a család rendszeresen járta a hegyeket, Anneliesnek innen eredt a svájci hegyek iránti szeretete. Egy alkalommal azt mondta „nincs honvágyam, Magyarországon otthon érzem magam, csak a hegyek hiányoznak néha".

Két éves volt, amikor öccse, Flórián megszületett, három évre rá következett Ursula, és a legfiatalabb testvére Lukas kilenc évvel volt fiatalabb nála. Mint legidősebb, gondját viselte kiskorú testvéreinek, és ez a szoros, bensőséges kapcsolat megmaradt közöttük egész életükben. Nővérük révén Magyarország is fontos szerepet kapott a testvérek életében. Figyelemmel kísérték az itteni eseményeket, és ki-ki a maga módján támogatta a családot, a barátokat, és a Magyarországi Református Egyházat is. Testvérei házastársaival is szívélyes, baráti kapcsolatot ápolt, és érdeklődése kiterjedt a következő generációkra is.

Iskoláit Baselban végezte. Az iskolában kialakult barátságok végigkísérték egész életét. Eduard Thurneysen, Magyarországon is ismert baseli lelkész készítette fel konfirmációjára, e beszélgetésekben formálódott ki életét mindvégig meghatározó hite. Érettségi után Franciaországba és Angliába ment, ahol a nyelvtanulás mellett szociális munkát végzett. Ezt követően Bernben a Lindenhof Ápolónővér Képzőben tanult tovább. A szakképzésben nagy odaadással vett részt és később sokat mesélt ottani élményeiről. Néhány nővértársával szoros barátságot kötött, és ezeket a kapcsolatokat élete végéig ápolta.

Az ápolónőképző elvégzése után, 1941-ben Bodoky Richárd meghívta Budapestre, hogy a Bethesda-kórházban, a Filadelfia diakonissza testvérek tanfolyamán tanítsa a modern betegápolást. Lelkesedéssel végezte ezt a munkát, a diakonisszákat nagyon megszerette. A Filadelfia, és a Bethesda ügyét mindvégig odaadással szolgálta, és a diakonisszákat fáradhatatlanul támogatta és gondozta.

A Bethesdában ismerte meg Dr. Bodoky György orvost (1914-1999), akiben egy csodálatos házastársat talált. 1943-ban elhagyta a békés Svájcot, hogy a már hadban álló Magyarországon házasságot kössön. Közel hatvan éven át éltek együtt példamutatóan. Kapcsolatuk alapja az egymás iránti szeretet és megértés, valamint a mély keresztényi hit volt. Egész életükben az emberek iránti tisztelet, szeretet és segítőkészség vezérelte tevékenységüket.

1944-ben született meg András fiúk. Miután férje újra visszatért a frontra, 1944 októberében Andrással Svájcba utazott. Még decemberben követte egy gyerekcsapat, akiket a különböző baseli rokonok fogadtak be, és akik közül többeket saját gyermekeiként gondozott. 1945 nyarán egy szinte hihetetlenül kalandos úton férje is eljutott Baselba. 1946-ban megszületett Dorottya. Nehéz időszak következett, mert mindketten külföldi állampolgároknak számítottak, és Svájcban a magyar orvosi diplomát nem ismerték el. 1947-ben végül úgy döntöttek, hogy visszatérnek Magyarországra, mert az ő otthonuk itt van.

Itthon tovább gyarapodott a család, 1949-ben megszületett Péter, és 1954-ben világra jött az ifjabb György, Gyuri. Annelies nagyon szép gyermekkorral és otthonnal ajándékozta meg gyermekeit. Mindig arra törekedett, hogy műveltségét nekik is tovább adja. Nemcsak róluk gondoskodott, hanem mindig azon munkálkodott, hogy összefogja az egész nagycsaládot. Felejthetetlen együttléteket szervezett férje testvérei, Dr Bodoky Richárd és Dr. Szentágothai Jánosné Biberauer Aliz családjaival. A szerteágazó Bodoky-Biberauer és a Szentágothai-Schimert család szinte minden tagjával kapcsolatot tartott, részt vett gondjaikban, és segített, ahol csak lehetett. Ebbe a tevékenységbe azonban bevonta egész családját, nemcsak férje, a gyerekek is rendszeresen kaptak feladatokat.

Idővel, lassan megnyíltak a határok, és egyre több svájci vendég érkezett hozzájuk. Szívügye volt, hogy minél többen megismerjék, megértsék és megszeressék az országot, a magyar kultúrát, és így kétirányú hidat építsen szülőhazája és Magyarország között. Utóbb egyre tágult a kör, jöttek a vendégek az NDK-ból és egy sor más európai országból is. Vendégei életét és sorsát mindig nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísérte.

Amikor gyermekei számára is megnyílt az utazás lehetősége, megszervezte, hogy megismerjék Svájcot, az ottani családi tradíciókat, és lehetőséget kapjanak a nyelvtanulásra. A svájci kapcsolatok egyre szorosabbá váltak, először Dorottya, majd Péter, és végül András is svájci házastársat választott magának. Georgot, Sallyt és Colettet nagy szeretettel kapcsolta be a családi körbe. Ezután a házaspár svájci látogatásai is gyakoribbá váltak, és különösen Doriéknál igazán otthon érezték magukat. Nagy örömet jelentett az unokák növekvő serege. Születésüktől fogva gondosan foglalkozott velük, és mindegyikkel szoros kapcsolatot ápolt. A svájci unokák – Karl, Fábián, Martin, Sandra, Benedict, Florian, Barbara és Ina – úgy Svájcban, mint a Balaton-parton, vagy Budapesten felejthetetlen napokat töltöttek a nagymamával. Amikor Péterék is Svájcba költöztek, nagyon boldog volt, hogy megszülettek Gyuri és felesége, Csilla gyermekei, és így itthon is újra unokák vették körül. Csilla halála nagyon megrázta. Ezt követően megpróbálta a gyerekek édesanyját pótolni, amennyire csak lehetett. Mindhárman – Anna, Eszter és Màrk – nagyon szoros kapcsolatban álltak vele, és ő gondolatban kísérte minden lépésüket. Mind a tizenegy unoka rengeteget tanult és kapott a nagymamától. Az utolsó években nagy örömet okozott a számára, hogy egymás után születtek már a dédunokák: Caroline, Rebecca, Frederik és Alexander.

Férje egy súlyos szívműtétet követően, nyolcvanadik születésnapja után egyre fáradtabb és gyengébb lett. Ezekben az években odaadással és hozzáértéssel gondozta, és megpróbálta feltámasztani életkedvét. Dr Bodoky György 1999. december 24-én halt meg. Az ezt követő években leánya, Dorottya súlyos betegsége okozott neki nagy gondot és fájdalmat. Halála nagyon megviselte, nehezen tudta feldolgozni, elfogadni ezt a veszteséget. Hittel és szeretettel hordozta férje és leánya emlékét haláláig.
Az elmúlt években megfáradt, de szellemi frissessége, bámulatos memóriája megmaradt. Hála hűséges segítőinek – Zsófinak, Irénkének, Enikőnek – és az erdélyi segítségeknek, utolsó éveit is otthon tölthette. Imponáló fegyelemmel és akaraterővel vette fel a harcot az egyre fogyó testi erő okozta akadályokkal. Továbbra is szívesen fogadta a látogatókat, telefonon tartotta a kapcsolatot a családdal és a számtalan kedves ismerőssel, akikkel mindvégig törődött. Eközben sokat olvasott, figyelemmel kísérte a világ eseményeit. Élete utolsó napjáig követte szerettei sorsát, meghallgatta gondjaikat és velük örült a sikereknek. Kiterjedt családja minden tagja egész életében érezte szeretetét és gondoskodását.

December 24-én, férje halálának napján, békésen megtért Teremtőjéhez.

Budapest, 2013. január

A megemlékezők