„Elég későn házasodtunk össze a második férjemmel, nem lehettek már közös gyerekeink, mégis szerettük volna élettel megtölteni az otthonunkat. Két gyermeket fogadtunk örökbe és négy csöppség nevelőszülei vagyunk” – kezdi történetüket Erika, aki a még totyogós unokáját is bemutatja nekünk. Ő az édesanyjával szintén Erika és László védőszárnyai alatt él.

A Dobos család 15 éves fiúk, 12 éves lányuk és kisunokájuk mellett gondoskodik évek óta a református nevelőszülői hálózat égisze alatt egy ötéves kislányról, egy hat, egy nyolc és egy tizenkét éves kisfiúról. A református nevelőszülői hálózatot egy közeli, szintén nevelőszülő ismerősük ajánlotta a házaspárnak, akikhez 2010-ben meg is érkezett az első befogadott gyermek. A pár mindeddig nyolc gyermeknek nyújtott ideiglenes hajlékot.

A Református Nevelőszülői Hálózat nevelésbe vett gyerekeknek biztosít teljes ellátást, segíti a családi kapcsolatok ápolását és előkészíti a gyerekek visszatérését a megfelelő környezetbe. A hálózatban több mint nyolcszáz gyermeket nevelnek református nevelőszülők, akik ideiglenesen fogadnak magukhoz az eredeti családjukból kiemelt gyerekeket. A hálózat célja a magas színvonalú gondozás mellett a szeretetszolgálat, az evangelizáció és misszió, a gyülekezetek építése és erősítése. A szolgálatról itt olvashatnak bővebben.

„Mindegyikük egyedi, kivételes egyéniség, akiknek személyre szabott szükségleteik és igényeik vannak: mások a gyengeségeik és az erősségeik ezért minden gyereket máshogy kezelünk. Tudjuk, kinél miben kell segítenünk, vagy éppen mikor lehet elengedni valamiben a kezüket” – avat be Erika. Bár a kicsik nagyon különböző háttérrel érkeztek a házaspárhoz, mindenki ismeri a másik történetét, nem titkolóznak egymás előtt és egyenlő bánásmódban részesülnek.

„Sokan kérdezik, lehet-e őket úgy szeretni, mint a sajátjainkat. Bár nem helyes, hiszen egyszer el kell őket engednünk, mi saját gyermekeikként tekintünk rájuk és egy családként élünk a mindennapokban” – fogalmazza meg a családanya. Hozzáteszi: az elengedés mellett a vérszerinti szülőkkel találkozás a legnehezebb, ami mindig felkavarja a csöppségeket – és a felnőtteket is. A vérszerinti szülők ilyenkor nem a hálózat szakembereivel, hanem a nevelőszülőkkel találkoznak, így sokan azt hiszik, hogy gyermekeiket ők veszik el tőlük. Valójában a gyerekek azért kerülnek a református nevelőszülői hálózatba, mert eredeti családjukban nem nevelték őket megfelelően, veszélyeztetve voltak és ki kellett emelni őket.

Istennel a sinus-görbén

A nevelőanyuka a leszebb pillanatokról is beszámol: ezek azok, amikor egy-egy kitűzött célt elérnek. Ehhez persze végig kell járniuk a sinus-görbe valamennyi lejtőjét és emelkedőjét, kompromisszumokat kötnek, visszacsúsznak majd újult erővel vágnak neki a feladatnak. Míg kezdetben előfordult, hogy egy-egy gyermek kiugrott a vízzel töltött kádból, ma már hárman is úsznak, mások atletizálnak, többen pedig hangszeren játszanak: csellóznak, trombitálnak, fuvoláznak és hegedülnek. „Vadócként érkeztek hozzánk, de sikerült „megszelídítenünk” őket. Szeretnénk a gyerekeket abban megerősíteni, amiben tehetségesek, már most nagyon büszkék vagyunk rájuk” – mondja a gondviselőjük.

A család vasárnaponként együtt jár istentiszteletre, a gyerekek pedig az iskolai hittanórákon tanulnak Istenről és Jézusról. A református gyülekezet szeretettel fogadta a kicsiket, és amiben tudnak, segítenek a családnak, legyen szó táborozásról vagy egy-egy téli csizmáról, meleg ruháról. „Amikor a három testvér szinte egyik napról a másikra megérkezett, a lelkészünk körlevélben kérte a gyülekezet segítségét. Összefogtak és olyan sok mindennel támogattak minket, hogy be sem fért az autónkba” – idézi fel a nevelőszülő.

A gyerekek is kötődnek a gyülekezethez, sokat jelent nekik a közösség és Isten igéje: biztonságban érzik magukat, mert tudják, hogy Istennel soha nincsenek egyedül. „Még ha az emberek magukra is hagyták őket, rá mindenben számíthatnak” – folytatja a hitoktató. Meggyőződése, hogy a gyerekek mindent megértenek, legfeljebb nem tudják szavakba önteni érzéseiket, vagy annyira bántja őket, hogy nem beszélnek róla. „Sokszor csak úgy előveszik a hangszereket, kijátsszák magukból a bánatukat és egy óra múlva egészen másként jönnek ki a szobából” – említ egy példát a sérelmek feldolgozására. Emellett a nevelőszülők rendszeresen járnak pszichológushoz a gyerekekkel, akik azt is tudják, ha más helyre fognak kerülni, ilyenkor elkezdenek érzelmileg leválni ideiglenes szüleikről.   

Nevelőszülő a jelenlegi jogszabályok értelmében minden huszonnegyedik életévét betöltött, legalább általános iskolai végzettséggel rendelkező, cselekvőképes és büntetlen előéletű személy lehet, amennyiben egészségi, pszichés állapota és körülményei erre alkalmassá teszik. A jelentkezők első körben egy 60 órás tanfolyamon vesznek részt: jogi, pszichológiai alapképzést kapnak, gyermekorvosi előadásokat hallgatnak, átfogó képet nyernek a nevelőszülőségről. Ezzel párhuzamosan környezettanulmány készül: megvizsgálják, alkalmas-e a lakókörnyezet nevelőszülői tevékenység folytatására. A jelentkezőknek orvosi alkalmassági igazolást, erkölcsi bizonyítványt, lelkészi ajánlást, önéletrajzot és motivációs levelet is be kell nyújtaniuk. Ezután küldi meg az illetékes kormányhivatal a működési engedélyt, amit az „összeillesztés” fázisa követ. Minden a programban részt vevő gyermek számára az ő testi, lelki, érzelmi, értelmi, hitbeli szükségleteinek leginkább megfelelő családot keresnek. A családokat rendszeresen látogatja a nevelőszülői tanácsadó, aki a hivatali ügyintézéstől a lelki terhek enyhítéséig az élet valamennyi területén segíti őket. Jelentkezni a nevelőszülői hálózatnál lehet a 1146 Budapest, Hungária krt. 200-as címen.

A hitoktatóként dolgozó anyuka az elengedés fajtáiról is szól: az egyik véglet, amikor a nevelőszülő kéri a gondozási helyváltást, mert a befogadott gyermek viselkedésével veszélyezteti az egész családot; a másik, amikor lelkileg majd belerokkannak az elválásba, mert bár a fizikai feltételeket megteremti a vérszerinti család, a szeretett gyermek sokszor labilis, lelkileg nem ideális környezetbe kerül vissza. Erika ezt úgy fogalmazza meg, hogy a családoknak van egyfajta identitása és életvitele, ami sokszor nem tud megváltozni az alatt a néhány év alatt, amíg a gyerekeket más neveli. „A gyerekek megtanulnak egy másfajta rendszerben élni, ahol napirend van, fogmosás, leckeírás és beszélgetések, ahol törődnek velük, miközben az eredeti családnak sokszor nem sikerül valódi, elementáris változtatásokat véghez vinni életmódjukban” – fejti ki. Úgy véli, minél idősebb korban kerülnek vissza a gyerekek a vér szerinti szüleikhez, annál inkább meg tudják őrizni a tanult viselkedési formákat, olykor a felnőttekkel is szembeszállva.

A házaspár hangsúlyozza, hogy ez a szép, de sokszor nehéz szolgálat számukra hit nélkül üres lenne. Bár alázat és teljes odaadás nélkül is végezhetnék ezt a huszonnégy órás szolgálatot, úgy nem lenne az igazi. „Szolgálatunkhoz Isten mindent megad, amire szükségünk van, amit pedig nem ad meg, arra nincs is szükségünk – mondják – tőle kaptuk a gyerekeket is, mert nincsenek véletlen találkozások, nekünk velük van dolgunk”. A hűs kertben még hosszasan búcsúzkodunk, miközben a gyerekek csúszdáznak, pingpongoznak vagy éppen Lénával, a menhelyről befogadott házőrzővel játszanak. Közben azt is megtudjuk tőlük, hogy itt mindenkinek egy édesanyja van: az a nevelő, aki a konyhából most is éppen fél szemmel rájuk figyel.

Szoták Orsolya, Fotó: Kalocsai Richárd