– Milyen reményekkel indult a nagybetűs életbe?

– Amikor befejeztem tanulmányaimat, tanító akartam lenni. Olyan gyerekeket szerettem volna tanítani, akiknek még tiszta a lelkük, és lehet rájuk hatni. Megpróbáltam. Tizenegy évig tanítottam kicsiket, majd később nagyobbakat is. Abban az időben, amikor még szovjetrendszer volt, de többen felvállaltuk, hogy azért is hirdetjük az örömhírt. Hirdetjük azt, hogy van Isten. Vagy legalább próbáljuk nem tagadni Őt. Mert ez az ateizmus korában történt. Visszanézve örülök annak, hogy a lelkemet nem gyötörtem azzal, hogy elveimmel ellentétes tanokat hirdessek. Mert akkor is konfirmáltam – ha titokban is –, amikor nem lehetett. Tanítóképző alatt is jártam templomba, amikor feljelentettek. Nem tiltottam tanítványaimnak, hogy ünnepekkor templomba menjenek. Akkor ennyit lehetett tenni. Aztán más irányt vett az életem. De ez egy hosszabb történet lenne... Megismerkedtem a férjemmel. Mindketten magyar szakon végeztünk az ungvári egyetemen. Ő újságíró volt, én pedagógus. Megszülettek a gyermekeink. Nem mehettem még tanítani, de írni már otthon is tudtam. Így kezdődött a Közoktatással, később az Infóval folytatódott, aztán a Küldetés is jött. Valamennyi újságért hálás vagyok, mert mind-mind más lehetőséget adott arra, hogy elmondhassam azt, ami foglalkoztat, hogy tájékoztassam úgy az embereket, ahogy a lelkiismeretem megengedi. Hogy nyílt, őszinte lehessek, vagy legalább is megpróbáljak az lenni.

– Tehát így terelődött az élete az újságírás felé. Immár harmadik éve, hogy a Küldetésnek, a KRE hivatalos lapjának a főszerkesztője. Emellett több világi lap szerkesztésével is foglalkozik. Mennyire más az a feladat, amit egy egyházi lapnál kell betölteni?

– Más is, meg azonos is. Mert tudósítani mindig tiszta lelkiismerettel kell valamennyi eseményről. Nem szabad kivételezni. Megpróbáltam, és remélem, sikerült is hitelesen tájékoztatni az embereket. Emellett Isten számomra egy újabb lehetőséget adott arra, hogy közelebb kerülhessek Hozzá: egyházi könyvek lektorálásával bízott meg. Dr. Tapolyainé Bartha Gizellának már közel kéttucatnyi könyvét lektoráltam, egyet id. Pocsai Sándornak és egyet Gulácsy Lajos püspök úrnak. És mindegyikért hálás vagyok. Éppen azért, mert én tanultam, erősödtem általuk. Ők adnak erőt ahhoz, hogy a mindennapok malomkerekei között őrlődve is meg tudjam találni azt az utat, ami igaz, amire Ő vezet. És én azt kívánnám a kollégáimnak is, hogy ne szakadjanak el az igaz értékektől! Nekünk az a feladatunk, hogy azokat közvetítsük az olvasó, a hallgató, a tévénéző felé. Ezt pedig csak akkor tudjuk, hogyha életünket a Szentírásra alapozzuk, ha Isten igéje vezet bennünket, ha hiszünk abban, amit teszünk, ha hiszünk abban, hogy csak Benne bízhatunk, ha hiszünk abban, hogy Ő az, aki életünket a kezében tartja, számon tartja, és vezet minket.

– Ezek szerint nem lényeges az, hogy az ember hol dolgozik, ebben az esetben, hogy melyik újságnak fő- vagy felelősszerkesztője, csak az, hogy azon a helyen, ahol van, úgy teljesítsen, ahogy lelkiismerete szerint elvárja önmagától?

– Igen. Minden embert Isten állította valahová, mégpedig céllal. Hogy általunk jobbá tegye mások életét. Tehát lehetek egy abszolút világi újságnak a főszerkesztője, ha előttem az a cél van, hogy valóban az igaz értéket képviseljem, közvetítsem az olvasó felé – és ezért imádkozni is tudok –, akkor biztos, hogy megkapom azt az útmutatást, amivel ez sikerülni is fog. Én hiszem, hogy nem véletlenül vagyunk ott, ahol. Hiszem azt, hogy feladattal, céllal bízott meg bennünket az Úr. Ezt vagy el- és felvállaljuk, vagy elvetjük. De ha elvetjük, nem leszünk sikeresek. Visszatérve a kérdésre: fontos, hogy a lelkiismeretünk tiszta legyen, szabad legyen, és tudjuk, érezzük, valóban igaz értéket adtunk át.

– Többször szóba került az Úr Isten neve. Mostani beszélgetésünk során, de a méltatások alatt is. Mikortól játszik fontos szerepet az életében? Hogyan alakult ki az, hogy egyre nagyobb szerepet kapjon?

– Azt hiszem, ezt nem tudnám pontosan meghatározni. Nincs egy olyan mérföldkő, határvonal, amikor azt mondanám, hogy megvilágosodtam. Ezt még nem is igazán értem. Én magamat még valójában kereső embernek tartom, aki hol ingadozva, hol igaz hittel próbál az igaz útra lépni. Nincs tehát határvonal, de Isten mindig fontos szerepet játszott az életemben. Megpróbáltam úgy élni, hogy meg is feleljek az elvárásainak. És szerintem ez a legfontosabb. Hiszem, hogy ha Hozzá fohászkodom ezentúl is, akkor bárhol, bármelyik újságnál dolgozom majd, megadja azt az erőt, amit mások felé is tudok közvetíteni, amitől én is jobb leszek. És írásaim által talán másokat is jobbá teszek.

– A Komjáty Benedek-sajtódíj apropóján beszélgetünk. Hogyan fogadta a jelölést, a díjat? Mit jelent az Ön számára?

– Először is megköszönöm mindenkinek, akik úgy gondolják, hogy megérdemlem ezt. Bár bennem rettenetes kételyek voltak, mert kollégáim között nagyon sokan vannak olyanok, akik talán, sokkal jobban teljesítettek. S mindig bennem volt a kérdés: valóban én vagyok a legjobb? De ezt nem tudom kimondani. És nem is fogom soha. Most én voltam az egyik, akit a sok közül kiválasztottak. És ezt köszönöm. Megtiszteltetés számomra, hogy elsőként vehettem át. És bízom benne, hogy ez még inkább arra fog ösztönözni, hogy jobban végezzem munkámat, és hogy a kollégáimat is sarkalljam arra, hogy bárhol vannak, bármilyen médiánál dolgoznak, az igaz értékeket képviseljék. Köszönöm mindenkinek!

– Milyen céljai vannak, amiket szeretne elérni?

– Hogy még mennyi van hátra, azt nem tudjuk. De én hálás vagyok, hogy nagyon jó hátterem van: a családom. Férjem egy szerető társ, biztos támasz, jó munkatárs, aki a hibáimra is rámutat. A gyermekeim pedig boldogok, hogy vagyok nekik. Remélem, még leszünk is sokáig egymásnak. Büszke vagyok rájuk, mert úgy érzem, hogy sikerült őket férjemmel együtt igaz életre nevelni. És hogy milyen céljaim vannak még a továbbiakban? Jó lenne még nagymamának is lenni! Az ötvenedik év küszöbén, már betegeskedéssel is, néha kétkedünk, de bízzuk Istenre életünket! Aztán majd meglátjuk. Bízzunk abban, hogy lesz jövő!

Soós Katalin