Szemlélés

Egyetlen mozzanat a nagypénteki történetből, s mégis ez az egy mozzanat egy önálló történet. Történet a történetben.
Miután Pilátus félénk mentőakciója kudarcot vall, Jézust elítélik, elindulnak vele a Golgotára, hogy megfeszítsék. Miközben a Megváltó a keresztet hordozza és vállára veszi a világ terheit, addig az emberek szenzációt sejtve, érzéketlenül, részvét nélkül nézik. Úgy, ahogy alig tíz verssel lejjebb olvashatjuk a keresztre feszítésnél: "a nép ott állt és nézte" (23,35).
Az Ige első mozzanata ezekre a szemlélőkre irányítja a figyelmünket, akik csak a szemükkel követik az eseményeket, s talán az eszükben az jár, hogy hazatérve hol folytassák az életüket. Szemlélők, akik képesek úgy élni az életüket, mintha semmi sem történt volna. Veszélytelennek tarthatták a szemlélődést, hiszen sok mindent elnéztek már ők. Az ember egyébként is hajlamos elnéző lenni. Nagyvonalúan szó nélkül hagyni látványos bűnöket, tévelygéseket. Ezek a szaporodó szemhunyások sodorják igazi életveszélybe, mert akkor is eluralkodik rajta a szemlélődő közönyösség, amikor nem szabadna. A nagypénteki szemlélődő tömeg életveszélyes helyzetbe került, mert a Krisztussal való találkozásban részvétlenek, körön kívüliek, passzívak maradtak. Ez a Krisztus-eseménnyel kapcsolatos semlegesség jelenti az igazi életveszélyt!
A vers belső feszültségét csak növeli, hogy ezzel a részvétlen, passzív szemléléssel szemben ott látjuk azt, akit szemlélődésre rendelt az Atya, hogy a leghitelesebben lássa az embert. A Fiú szemlélődése egészen más. Látott minket, s vágyva vágyott közel hajolni hozzánk. Ő nem tudott részvétlenül elmenni a nyomorult mellett, hanem mindannyiszor felindult az Ő lelkében és nem tudott semleges maradni. Az Isten kezdettől fogva figyeli az embert és ennek az aktív, mindenre kiterjedő figyelemnek a következménye lett a kereszt. Isten meglátta a mi nyomorúságunkat, s kitűnt számára, hogy nincs más kiút, csak Ő segíthet.
A Golgotára vezető út melletti szemlélők azt figyelik, hogy hogyan fog meghalni egy ember; Isten pedig azért figyeli az eseményeket, mert Ő nem akarja és nem tudja elnézni, hogy az emberiség pusztuljon el.
Körbe vagyunk véve olyan emberekkel, akiknek mindeddig sikerült személődőknek maradniuk, akik lelkes szimpatizánsok, jó adakozók, betévedők, hagyományőrzők, az új körülményeken felbátorodók, de érzéketlenek, részvétlenek a Jézus Krisztus szerinti élet követelményei iránt.
A világért sem akarnak Jézus ellenfelei lenni, de követni sem akarják. Csak szemlélők. Isten azonban változást akar, mozdulást. Kilendülést kíván a holtpontról. Nekünk mondja ezt, hogy mi ne maradjunk megérinthetetlenek, a jó előtt zártak. Isten bennünket Krisztust szemlélőkből Krisztust szemléltetőkké akar tenni. Meg kell éreznünk, hogy nagypéntekhez közünk van, értünk történt. Hogy mi módon, azt történetünk második mozzanata tartalmazza.

Megragadottság

Az út mellett állók közé újabb szemlélődő érkezik: Cirénei Simon. Még talán meg sem tud állni, hogy egy kicsit kíváncsiskodjon, máris idegen kezek ragadják meg, és ahogyan Máté és Márk evangéliuma hozzáteszi: kényszerítették, hogy vigye a keresztet. A megragadás és kényszerítés arról beszél, hogy nem ő kereste magának ezt a helyzetet, kedve sem volt hozzá. Egyszerűen rátették a keresztet úgy, hogy nem vonhatta ki magát alóla. Ez a kényszerítő megragadás nem tűrt ellentmondást.
Ezen a megragadottságon fordul meg a Cirénei Simon élete és minden keresztyén ember élete. Bárki volt is a megragadás eszköze: a templomőrség tagja, egy római katona vagy egy nagyhangú farizeus - valójában Isten volt az, aki Cirénei Simont megragadta. Az események mögött nagypénteken is Ő áll. Akaratán, tudtán kívül a gonoszság napján sem mozdulhat kéz! Isten az, aki ezt a talán Észak-Afrikából származó embert eljuttatja élete csúcspontjára, amikor életét metszi az üdvtörténet vonala, s egy rövid szakaszon kereszthordó lehet.
Reménységgel tölthet el bennünket, hogy Isten megragadhat minket is és az életünk az evangéliumhordozás által kiteljesedhet. Isten nem szűnik meg minket megragadni, kényszeríteni, elindítani és általunk is áldást osztani. De sokszor elterhel bennünket: "Mit tehetek éppen én?" "Mit mondhatok éppen én?" Isten mégis legyőzi ezeket a félelmeket, komplexusokat. Darányi Lajos, egykori tiszáninneni püspök mondta ezzel kapcsolatban: "Áldottak ezek a kényszerítő körülmények, mert végül az Ige által Isten kezéhez szelídítenek és ránevelnek az önkéntességre. Cirénei Simon azután válhatott keresztyénné, amikor kényszerből vitte annak keresztjét, aki azt önként vállalta."
Cirénei Simon története mutatja, hogy még a nem szabad akaratból vállalt kereszt is tud áldás lenni, mert Isten át tudja változtatni a külső megragadást belső tűzzé. A passiótörténet Cirénei Simonja még "kényszermunkás", de az Apostolok Cselekedeteinek leírásában ő, Alexander és Rufus apja már mint "önkéntes" van jelen. Ez az Isten csodája bennünk!
Fájdalmas megragadások sorára emlékezhetünk a saját életünkből. Nagy mélységekre, ma is hordott sebekre, nagy elválásokra gondolhatunk és nagy találkozásokra, amelyek fordulatot hoztak sorsunkban. Ne felejtsd el: Isten megragadásainak, elkötelezéseinek komolyan vétele hozhatja meg a fordulópontot az életedben! Hidd el: még veled is tud valamit kezdeni!
Simon a keresztet Jézus után menve viszi, és fontos az is, hogy csak egy darabig. Lukács evangéliumi híradásának önálló vonása, hogy csak ő mondja így: Simon "Jézus után" viszi a keresztet. Az evangéliumban két helyen is elmondott szavak megjelenítése ez. Jézus mondta ki mindkettőt: "Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom." (Lk 14,27)

Szemléltetés

Cirénei Simon Lukács szemében teljesíti a két követelményt: Krisztus keresztjét hordva, emeli a saját kereszt-részét is, és mindezt úgy, hogy Jézus megy előtte az úton. A kettő együtt szemlélteti a tanítványságot! Ha csak kereszthordás van, de nem Krisztus után, az roskasztó, akkor lemaradok a Mestertől, akkor jönnek a kerülő utak, az Isten- és emberellenes taktikázások, a terhek ledobása, a menekülés. Ha pedig csak Krisztus utáni menetelés van keresztvállalás nélkül, akkor abból rajongás, túlhajtás, lekörözés lesz, amit óhatatlanul követ az eltévelyedés. Lépéstartás akkor van, ha vállaljuk a keresztet és Jézust követjük lépésről-lépésre.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Simon csak egy darabig vitte a keresztet. Nem őt szegezték fel, nem ő halt meg, hanem egyedül Jézus. Simon csak a kereszt árnyékába került, de nem ő lett a Megváltó! Minden kor keresztyén emberének szolgálatát az a tény teszi helyére, hogy Jézus Krisztus helyébe senki sem léphet, csak a lába nyomába.
Családban, munkahelyen, gyülekezetben folyó életünkre, szolgálatainkra egyaránt érvényes, hogy az azokban vállalt terhek csak egy igen kis részét jelentik a keresztútnak. Nem bizakodhatunk el, mert egy hatalmas láncolat vékony kis karikái vagyunk, akiket majd követnek mások. Ez nem engedi, hogy többre tartsuk magunkat és elbizakodjunk. De nem is engedi, hogy elcsüggedjünk, mert Isten arra méltóztatott minket, hogy benne lehetünk ebben a láncolatban, akármilyen keveset tudunk is tenni.
Történet a történetben. A metszéspontba kerülés pillanata. Hol tart élettörténetünk fejezete? Szemlélő, megragadott vagy szemléltető vagy-e?
Ha még szemlélő vagy, akkor adjon neked látást! Ha már megragadott vagy, kérd Istent, hogy vezessen igazi szolgálatra! Ha pedig régi Krisztus-követő vagy, akkor segítsen az Úr Szentlelkével a nyomában való megmaradásra!

Megjelent Fekete Károly Példázatos szavak - életes példák című könyvében.

Forrás: www.ttre.hu (A Tiszántúli Református Egyházkerület honlapja)