Nem szeretem a böjti időszakot, mert minden évben szembesít. Szembesít azzal a ténnyel, hogy mennyire nehéz változtatnom egy-egy rögzült cselekedeten, esetleg rossz szokáson. Mert ilyenkor úgy érzem, azzal tudnék böjtölni, ha lemondanék: ételről, kritikáról, kesergésről, TV-ről, bármiről. S be kell vallanom: kitartóan nem megy. Aztán nem szeretem azért sem, mert emlékeztet, hogy mennyire nem természetes „szüntelen imádkozni” – hiszen ilyenkor szeretnék erre is jobban figyelni: tudatosabban, kitartóbban mélyíteni a kapcsolatom az Úrral. Ám a böjt így csak a görcsös akarás idejévé válik számomra. De fúj a böjti szél…

A kórházban mindig mélyen együtt érzek azokkal a betegekkel, akik műtétek előtt (és sokszor utána sem) nem ehetnek, nem ihatnak, sokszor napokon keresztül. Hogy bírja?  – kérdezem ilyenkor. Nehezen – hangzik a válasz, s van, aki hozzáteszi: de a saját érdekemben teszem… Talán ez lenne a kulcs?  Arra figyelni inkább, amiért vállalom az „aszkézist”. De mi is a cél? Sámuel első könyvében (1Sám 7,1-6) olvassuk, hogy amikor a szent láda visszakerült a filiszteusoktól, Izrael népe ujjongott. Úgy gondolták, hogy most már minden rendbe jön a láda megvéd, Isten jelenlétének külső eszköze biztosíték lesz a győzelmekre és az áldásokra. Aztán eltelt 20 év és semmi sem történt. „Izrael egész háza sóhajtozott az Úr után”. Ugyanúgy keseregtek, kínlódtak. S ekkor Sámuel Micpába hívja a népet. Megállásra, megcsendesedésre, imára és rítusra. Böjtöléssel. S hangzik a prófétai szó: nem a külső változás, hanem a belső megtérés hoz igazi megújulást. A metamorfózis, ahol Isten igazságára, ígéreteire, valóságára figyelve, a Hozzá ragaszkodás, az engedelmesség mélyül. Ezen az úton lehet felismerni mennyire irgalomra szoruló emberek vagyunk, s lehet meglátni a csodálatos kegyelmet. A böjt eszköze lehet ennek a befelé vezető útnak, a találkozásnak, a felismerésnek.  C. G. Jung írja: „Aki befelé pillant, felébred.” Valóban, a felébredő ember láthatja meg igazán önmagát, helyét, és célját. Ez a cél? Rátalálni arra, akivé a kegyelem tesz?

Egy újszülött gyermeket és édesanyját látogattam. Különös mosoly ült az édesanya arcán, aki elmesélte, hogy az előző három órában megállt számára az idő. Miután megetette gyermekét, rendbe tette önmagát, leült az ágyra s elkezdte nézni újszülött pici fiát. A kis szuszogó, alvó, tejes szájú baba, mint tökéletes ajándék feküdt mellette. Csak nézte mozdulatlanul és gyönyörködött benne – pici ujjacskáiban, selymes hajában, pisze orrocskájában. „Tényleg csak gyönyörködni tudtam, s közben valami bennem is megváltozott. Kerek lett a világ, minden olyan szép és olyan békés – miközben az, ami nehéz és fáj, olyan távolra került. Annyira hálás vagyok a jó Istennek. Észre se vettem, hogy eltelt az idő.” Részévé vált ez az édesanya a megajándékozottság örömének és titkának. Meglátta az ajándékot – s fölfedezte az Ajándékozót – s helyre állt a világ. Vajon nem ez a cél? Meglátni Őt, aki annyira szeretett, hogy helyreállította az életet a bűnbocsánat, az örökélet, a Hozzá tartozás ajándékával. Gyönyörködni Benne és az Ő látható ajándékaiban.

A böjti szél frissítő gondolatokat hozott. A böjt, mint út, vezet a cél felé. S ha a cél az Úr Jézusban való életem erősödése, mélyülése, akkor a lemondás – bármiről – a saját érdekemben történik. S közben gyönyörködhetek az Ő jelenlétének ezer jelében, például munkába menet felfedezhetem a gyenge hóvirágok fagyos földet áttörő erejét. Gyönyörködhetek a pici színpompás krokuszok tökéletes árnyalataiban, az új életre bomló aranyeső rügyekben, a száraz ágakat, leveleket összegyűjtő közmunkások rendrakó munkájában, a száguldó mentősök célhoz érő segítségében. Gyönyörködhetek az Úrban és megadja szívem kéréseit… Lemondással és gyönyörködéssel egyaránt megszentelődik a böjti időszak és kisimul a lélek – Micpában, az egyházban, a kórházban, sőt a saját életemben is.

Gál Judit, kórházlelkész