„Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek..." (Jn 16,22)

Láttam egy nagyszerű képet, egy francia festőtől, Eugene Burnandtól. A címe: Péter és János szaladnak a sírtól. Pontosan megragadta azt a pillanatot, amikor megtudták, hogy üres a sír, beszéltek az angyallal, és az arcukon hihetetlen öröm volt. Nem felhőtlen öröm, hanem inkább mintha ezt mondanák: Ez nem lehet igaz! János összevonja a szemöldökét, szinte kétségbeesett az arckifejezése, kezét összekulcsolja. Péter felhúzza szemöldökét, kérdő tekintettel szívére teszi a kezét, mindkettőnek lobog a haja, szaladnak, mögöttük a felkelő nap visszfénye. Az örök ember a húsvét titka előtt. Hát tényleg? Valóban? Az örök hívő ember is látható itt, aki szalad és keres, és akinek a ragyogó nap derengése a legbiztosabb pont. A természet e nagy csodájában olyan nevetséges az emberi kétely. Talán egy ikonnak kellene ott lennie, valami magabiztos póznak, de nem, mi emberek szaladunk, hitetlenül hiszünk és keresünk. Megkapó, mennyire mirólunk szól ez a kép. Ez a húsvéti öröm. Ha kiírnának egy fényképészeti pályázatot – amit manapság szoktak is –, hogy ábrázolják az emberek az örömöt, egészen biztosan egy gyermeki mosolyt küldenének be a legtöbben. A gyermek az, aki igazán tud örülni. Ez azonban vágyódás az ártatlan öröm után, és van ebben valami önbecsapás.

A húsvéti öröm, Jézus öröme nem ilyen, hiszen az a tragédiából nő ki. A húsvéti öröm nem az önfeledt gyermek öröme, hanem a széttiport és megvert tanítványi csapat öröme. A legnehezebb helyzetben ajándékozza meg Jézus a tanítványokat az őbenne megélt örömmel. Ma nagyon belénk oltják az ár nélküli öröm utáni vágyat. Ott lebeg előttünk az égből pottyant nyeremény öröme. Az a jó, ha csak úgy kapunk valamit. Jó mondás pedig, hogy Krisztus követői először böjtölnek, azután ünnepelnek. A világ először ünnepel, azután jön a másnaposság. Ha az örömet ilyen égből pottyant dolognak éljük meg, elveszítjük. Az ószövetségi nép alapélménye is az volt, hogy Isten kiszabadította őket a szolgaságból, a rettenetes rabságból, egy lehetetlen és halálos helyzetből. Kinyújtotta karját, és kivezette őket. A szabadítás égből pottyant, de az öröm nem. Annak súlyos könnycseppek sokasága volt az ára.

A magyar nyelvben érdekes szójáték az öröm és az üröm szavak. Mintha eleink érzeték volna, hogy e kettő összefügg, amikor a minden bizonnyal későbbi, keserűséget kifejező szót az öröm szóval párosították hangalakjában. A nagypéntek mélységéből lett húsvét! Nyilván nem azt jelenti ez, hogy a rossz előfeltétele a jónak. Dehogy van így! Inkább ez az a súly, amely megtámasztja. Állítólag az öröm szó hangutánzó eredetű. A r betű maga a nevetés, a heves érzelem kifejezése. Tehát ez nem egy olyan szó, amit kiizzadunk magunkból, kitalálunk, hanem magától jön. Emlékszem, egyszer Luca lányunk elveszett a piacon. Rettenetes rémületben kerestük. Amikor meglett, és átöleltem, ő elsírta magát, sokáig még dobogott a szívünk, de örültünk nagyon. Ez az öröm az, amit nem lehet elvenni. Valami ilyesmit élhettek át a tanítványok: Megvan, él az Úr! Itt van közöttünk. Ez nemcsak beszéd. Ez az az öröm, ami nem egy pillanatig tart, hanem örökké. Ez az a lendület, amit nem vehetnek el tőlünk. Ha még sincs meg az öröm, akkor vissza kell menni a forráshoz, mert talán elveszett a piac forgatagában, de észre sem vettük. Adja Isten, hogy Krisztus örömét ne veszítsük el! Ámen.

Fekete Ágnes

Az áhítat elhangzott a Magyar Rádió Református félóra című műsorában, valamint megjelent a 40 nap című böjti áhítatos könyvben.