„Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! – a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra! Útközben lesz élelmük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve..." (Ézs 49,9–10)

Akkor tudjuk meg, mit jelent igazán enni, amikor nem eszünk. Akkor értjük meg, mi a kegyelem, amikor nem tapasztaljuk. Ha nem vonna el Isten tőlünk dolgokat, akkor nem is tudnánk róla, hogy ad. A Bibliában gyakori kép az, ahogyan a pásztor legelőről-legelőre vezeti nyáját: így vezet bennünket Isten. Aszályokon és bő, füves tájakon terelget bennünket.

Ézsaiás képe az útról szól. Arról a lüktetésről, ami egész életünket jelenti: egyszer nekiindulunk, másszor megállunk. Amikor megyünk, a testsúlyunkat mindig egyik lábról a másikra helyezzük. Az elbizonytalanodás pózából a megérkezés stabil helyzetébe jutunk. Ez az élet. Örökké vándorok maradunk. Az Isten úgy helyezett bele minket ebbe a világba, hogy ne itt rendezkedjünk be, hanem menjünk, menjünk, amíg őt valóban meg nem találjuk. De mit ad Isten földi bolyongásainkban? Ő adja az utat.

Útkereszteződés elé értem. Nem tudom, melyik az a nyíl, amelyik Isten útját mutatja. Ilyenkor a mennyei Atya első szava talán az lehet: ülj le, és egyél. Ahogyan a nyáj legelve halad mindig előbbre, úgy van ez velünk is. Csak lelkünket és testünket táplálva vagyunk képesek arra, hogy egyáltalán megérthessük a helyes utat. Sokan vannak úgy, hogy a kétségek között ezt mondják: Uram, most mindjárt mondd meg, melyik úton induljak. Pedig Isten nem ad direkt válaszokat. Táplál, legeltet, szavát, üzenetét úgy belénk építi, hogy az vérünkké válva belülről hasson ránk. Istennek nem olyan eszközei vannak, mint a földi hatalmaknak. Ez lehet például egy kötél vagy egy korlát, vagy bármi hasonló, külső erővel irányító dolog. Ő bennünk működteti azt az erőt, amely megmutatja a helyes utat. Ezt fejezi ki a táplálás képe.

Akkor mi a mi dolgunk? Semmi más, csak a készség. Az éhes ember nyitottsága, várakozása a mannára. Nemrég egy filmrendezővel találkoztam, aki azt mondta: Manapság azért nehéz filmet készíteni, mert soha nincsen csend. Érdekes gondolat. Azt mondta, régen várni kellett, amíg a film a hívóban volt. Akkor volt idő arra, hogy gondolkodjunk. Manapság örök küzdelem van az idővel. A gyártók minél hamarabb akarják látni a kész filmet. Nincs idő arra, hogy érjen a gondolat. Soha nem gondoltam arra, mire volt jó a filmelőhívó. Azt hiszem, életünknek sok ilyen akadálya van. Ezek segítenek bennünket, hogy készek legyünk befogadni azt az utat, amit éppen nekünk szánt Isten. Kívánom, hogy ebben a böjti időben mind több ilyen csendre és készségre leljünk. Ámen.

Fekete Ágnes, fotó: Kalocsai Richárd

Az áhítat elhangzott a Magyar Rádió Református félóra című műsorában, valamint megjelent a 40 nap című böjti áhítatos könyvben.