„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14)

Hiába. Rengeteg ember sóhaját hallom most magamban. Felette nagy hiábavalóság minden – sóhajt fel még bölcs Salamon is a Prédikátor könyvében. Filozófusok sora tette fel a kérdést: Mivégre? – és jutott a szomorú következtetésre: Hiábavaló minden.

Az emberi lét értelmet szeretne keresni. A hiábavalóság érzése végül is egy jó jel, hiszen arra a mögöttes vágyra mutat, hogy valami célt szeretnénk találni. Az állati létbe süllyedt ember nem érez semmi bajt vagy hiányosságot. Az emberi lét velejárója a hiány. Sok ember hangját hallom most magamban, akik depresszióban vannak, és ezt mondják: Mindenben kudarcot vallok. Annyi mindent próbáltam, de nincs tovább..., megmozdulni sincs értelme. Érdemes odafigyelnünk arra, hogy a Bibliában hány és hány ember érezte ugyanezt. Ez az érzés, maga a hiány óriási jelként helyeződött belénk. Jele annak, hogy az élet, a mi életünk nem önmagában hordja az értelmét. Hiánylények vagyunk, mert nem ez a föld az igazi hazánk. Vándorok vagyunk itt, és többre vagyunk hívatva, mint ami elsőre szembetűnik. Hányszor éljük át, hogy vágyunk valamire, megkapjuk, mégsem lesz semmi jobb attól, hogy elértük a várt célt. Egyre több és több kell. Hiánylények vagyunk. Az ember szomjas, iszik, de egyre szomjasabb lesz. Miközben vágyaink ezt a hiányt jelzik, mi mégis ösztönösen azt hisszük, hogy a teljesség felé halad űzött létünk. Mint az egyszeri majom, akivel sót etetnek, és így, szomjától hajtva mutatja meg az embernek a vízlelőhelyet. Űz minket a földi szomjúság, de nem vizet, hanem rabságot találunk.

Mi az, ami segít? Lelkem és értelmem kinyílása. Ha egyszer rádöbbenek, hogy nem egy birka vagyok, akit lehet csak úgy terelni! Nem igaz, hogy csak a semmibe beszélünk. Nem igaz, hogy ez a lelki szomjúság hiába van belém teremtve. Nem igaz, hogy véletlen ez a világ. Engem itt nagyon átvernek azért, hogy egy táplálkozó munkagéppé váljak, hogy jó néző legyek az élet színpada előtt. Mintha valaki azt akarná, hogy ne tegyek mást, mint tapsikoljak a nagyok játékának.

Ez a világ nem hiábavaló, mert Krisztus feltámadt. A színpad másképpen alakul. Én vagyok a színész. Nem engem etetnek, hanem én táplálhatok másokat. Szellemi lény vagyok, Krisztus földi vándora. Ez a szellemi „kaland” – ha fogalmazhatok így – a feltámadás. Ha Krisztus él, ha gondja van ránk, ha most e sorokon keresztül is képes arra, hogy beszéljen, akkor nem hiábavaló az élet. Egyébként mozgó gépek volnánk: etetnek minket, robotolunk, és akármilyen szép a földi élet, a hiábavalóság hiábavalósága minden. Sajnos sokszor ez történik: Nem termékennyé tesszük területeinket, hanem terméketlenné és szemétté.

Krisztus útja a hiábavaló űrből az értelemadó tartalom, a gyümölcstermés felé vezet. Fogjunk hát kapát, sarlót – lelki értelemben, és a magunk életében, a közösségünkben életadó emberekként éljünk. Mert feltámadt Krisztus, mert nem hiábavaló az élet. Ámen.

Fekete Ágnes, fotó: Nagy Károly Zsolt

Az áhítat elhangzott a Magyar Rádió Református félóra című műsorában, valamint megjelent a 40 nap című böjti áhítatos könyvben.