Hankiss János belgyógyász, aki az irodalom elkötelezettje is, az Egy orvos töpreng című írásában a következőket fogalmazza meg: „A fájdalomszüneteket tudod élvezni? Amikor az epegörcs váratlan gyönyörként oldódik? Lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul, ijedten, mégis boldogan ízleljük, azt az elfelejtett közeget, a boldogság tetejét, a nagy csodát: amikor nem fáj.” Profán, a szentségtelen határát súroló gondolatok ezek az ünnep áhítatában. Inkább nemzeti öntudatunkat dagasztó szólamokat vártunk, nem kórházi diagnózist. Azt az extázist szeretnénk, ha nem is teljes egészében birtokolni, de átélni, megsejteni, amit Petőfi keltett a márciusi ifjakban a „Talpra magyar” elszavalásával. Pedig Petőfinek ez a felszólítása éppen a gyógyító nemzetstratégia volt. Talpra! A felépülés kezdete, amikor a beteg elhagyja az ágyát. Már nem fáj. Nem a sajgó sebekre, a visszatérő köszvényre a megbénító reumára koncentrálunk, hanem a gyógyulásra. Jézus ajkáról nem egyszer hangzik el a beteg felé: „Kelj fel és járj!”  Véget kell vetni a konyhaasztal mellett, a kenyérvágó késsel alátámasztott érvelésnek, a pálinkából merített bölcselkedésnek a kocsmaparlamentben, a fotelképviseletnek a tv előtt. Talpra magyar! Talpra honfitársaim!
Azt tudja értékelni az egészséget, épséget, aki megtapasztalta a fájdalmat, de akkor bizony nagyra nő a szemében. Hasonló módon a szabadság mámora a száműzött, leláncolt, sarokba szorított lélek egyedi megtapasztalása. Vajon mi elfelejtettük, hogy milyen volt a rabság? Elfelejtettük elmondani történeteinket fiainknak, unokáinknak? Mert abból, ahogy a szabadságunkkal élük, úgy tűnik igen. Hamvas Béla A bor filozófiája című írásában ezt nevezi absztrakt életnek, amikor a valóságtól magától távolságot tartunk. Csak a szemünkkel és a fülünkkel érzéklejük a körülöttünk zajló eseményeket, de kölcsönhatásba nem kerülünk velük. Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett, nincs valódi tapasztalata, az elvekre épít. Ebből alakulnak ki a következő, gyakran hangoztatott tévképzetek, mint: Minden politikus korrupt, mindegy hogy ki kerül a kormányrúdhoz. Nem lehet tisztességesen megélni, csak ügyeskedéssel. Aki templomba jár, mind képmutató. Talán könnyűvé teszik ezek a nézetek az életet, de hogy nem lehet rájuk nemzetstratégiát építeni, nem lehet jövendőt kovácsolni belőlük, az biztos.
Hankiss Elemér szociológus legújabb könyvében, a Csapdák és egerekben a nemzeti megújulás, a változás egyik pontját az ünnepeinkben látja. Helyre kell tennünk történelmi gondolkodásunkat, önképünket, önértékelésünket. Hol búnak eresztjük a fejünket és elsiratjuk múltunk, jelenünk és jövőnk, hol pedig dagad a mellünk, hogy milyen tehetséges, sokra hivatott nemzet vagyunk. Ennek kezdete lehetne az egységes történelemtanítás az iskolákban, az objektív, szélsőségektől mentes történelemszemléletre való nevelés. Ilyen fájó és értelmezésre váró pont a 48-as szabadságharc is. Mit is ünneplünk? A bátor kezdeményezést, a jó szándékot, azt hogy megpróbálták, a véráldozatot? Mi hát Magyarország, a magyarság? Mártír ország, hősök országa?
1848-ban sem történt csoda. A 12 pontot megfogalmazták, Batthyány március 23-án miniszterelnöki körlevelében utasításként kiadja, hogy a jobbágyok nem tartoznak tovább úrbéri szolgálatokkal a földesurak felé. Azt gondolhatnánk, mindenki éljenez, a 12 pontból a 7. is teljesült! Pedig nem… Az úrbéri földterület a 18. századtól nem tartott lépést a jobbágyok számának növekedésével. Így a szabadságharc után nagyon sok jobbágynak nem biztosított megélhetést a földterülete, hiszen egyre inkább feldarabolódott.
Ma is csodavárásban él a nemzet. Ha jó irányú változások következnek be a magyarság életében, akkor sem lesz egységes az éljenzés. Ahogy 48-ban a jobbágyok, ma nagyon sok család felaprózódott a hiteltörlesztések és a közületi számlák között. Nehéz így ünnepelni… Isten népe a mózesi igében ünneplésre készül. Az idegen ország istenei árnyékában végre a saját Istenére akar feltekinteni és azt magasztalni. Azt kéri Mózes a fáraótól, hadd mennyen ki a nép a pusztába, hogy ott ünnepet szenteljen az Úrnak. A rabszolgaság helyén nem lehet szívből ünnepelni. Ott, ahol minden arra emlékezteti őket, hogy foglyok: a bilincsek, a láncok, a rabszolgafelügyelők ostorai, a saját verítékükkel rakott falak, nem engedik a lélek önfeledt emelkedését. Nekünk nem a szolgaság helyéről kell elmennünk, hogy tisztán, szívből ünnepeljük március idusát. Mi itthon vagyunk, csak annyi a dolgunk, hogy a szikkadt pusztát oázissá változtassuk. A szívünk rabságától kell megszabadulnunk, hogy merjünk álmodni, tervezni, új életben hinni. Ez lehet a 48-as ünneplésünknek az üzenete. Ideje a szív fájdalmától, sebeitől, sértettségétől megszabadulni, hogy tudjuk élvezni a cselekvő szabadság lehetőségét. Induljunk el a 48-as eleink kitaposott ösvényén az áprilisi választások felé. Talpra magyar! Talpra honfitársaim!    

Szalay László Pál lelkipásztor
Elhangzott Telkibányán, 2010 március 14-én az 1848-as megemlékezésen.