„Mindig találkoztam három-négy olyan emberrel, akik jobbak voltak hozzám, mint amit megérdemeltem” – fogalmaz Horváth János közgazdász professzor, a Magyar Országgyűlés korelnöke. A Hőgye Mihály Emlékalapítvány kuratóriumi elnökeként a budapesti teológia évzáróján ösztöndíjat adott át három hallgatónak, ő maga pedig a teológia Török Pál Érmét vehette át.

Ön már rengeteg elismerést és kitüntetést kapott. Mit jelent ezek között a budapesti teológia kitüntetése?

Szívet dobogtató, mert református helyről kaptam, és református létemnek egyik elismerése. Olyan, amit egészen bizonyosan sok ember jobban megérdemelt volna, mint én. Jó tudni, hogy számon tartanak a református egyházban. A cecei református templomban kereszteltek meg, ott jártam a református elemi népiskolába, ahonnan reggelenként a templomba mentünk félórás áhítatra. Ez része volt az életünknek, és azóta is gyakran zsoltárt és bibliai verseket idézek.

Amikor Budapestre került, cserkész lett, és csatlakozott a Soli Deo Gloria (SDG) Diákszövetséghez.

Az iskola mellett volt egy kis imaház a Tutaj utcában. A gyülekezet tagja lettem, és közben valóban egész korán, már 1933-ban tagja lettem a cserkészcsapatnak, majd a Soli Deo Gloriának. Az utóbbinak akkoriban volt a vezetője Soós Géza. Az SDG vitt engem a közéletbe. Emellett Karácsony Sándor bibliakörébe is jártam, ahol a Kálvin tér 8. harmadik emeletén minden szerdán délután a Bibliáról beszélgettünk.

Részt vett a szárszói találkozókon?

Többször is voltam Szárszón, az 1943-as történelmi találkozón is. Nem csupán bibliatábor volt, hanem magyar értelmiségi és népi tábor is, ahol szembesültünk a Magyarországért érzett felelősségünkkel.

Mit jelentett pontosan, hogy az SDG vitte a közéleti pályára?

A magyar nép sorsa a harmincas években, annak megjelenése az irodalomban, a politika egyre láthatóbbá válása, a közélet akkori értékelése, valamint református létem egyre-másra érdeklődővé tett, és belevitt a közéletbe. Motiváltak még a református költők, írók és politikusok is: Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Németh László és Tisza István.

Milyen volt akkoriban a magyar társadalom?

A társadalom gondjai több feszültséget, mint szolidaritást termeltek. Mi, magyarok, nem szerettük annyira egymást, mint amennyire szerethettük volna. A hiányzó földreform miatt a magyar nép millióinak nagy része nem azonosult a nemzettel úgy, mint szerte Európában. Feszültségek lappangtak. Tanúként, mire a II. világháború elkezdődött, már része lettem a közéletnek – legalábbis lélekben és érdeklődésben.     

De rövid időn belül ténylegesen is.

1940-ben érettségiztem, egyetemre mentem, de ugyanabban az évben munkába álltam a Futura Nostra terményértékesítő vállalatnál. Professzorom volt a miniszterelnökké lett Teleki Pál, akivel a Fiatal Magyarság Szövetségben beszélgethettem. Ő úgy fogalmazott, hogy „ha énnekem csak háromszáz emberem volna, másként élnénk”. Tevékenyen részt vettem a háborúból való kimaradás érveléseiben, a német megszállás után függetlenséget követelő ellenállási iratokat publikáltam, terjesztettem. De 1944. december 14-én elfogott a Gestapo és a nyilaskeresztes Nemzeti Számonkérő Szék. Vallattak, kínoztak, mindent tudni akartak a függetlenségi mozgalmakról.

Halálra ítélték, de túlélte…

December 24-én, miután addig nem árultam el semmit, már úgy gondolták, hogy tőlem nem tudhatnak meg többet. Másnapra tervezték az akasztásomat. Akkor éjszaka viszont a Margit körúti kaszárnya börtönében lövöldözést hallottam. Később megtudtam, hogy egy szovjet tankoszlop betört a Szilágyi Erzsébet fasor felől. Kétórányi lövöldözés után visszahúzódtak, megjelenésük azonban elég volt ahhoz, hogy rabtartóink nyomban elvigyenek minket máshová. Elmaradt a kivégzés. A következő fogolytartók már nem ismerték az ügyemet, nekik azt mondtam, hogy tévedésből fogtak el, hiszen én a hadiélelmezésnél dolgozom. Három hétig hurcoltak, még a Parlament pincéjében is voltam fogoly. Végül a Skót Misszió iskolájának épületéből sikerült megszabadulnom Kiss Sándor barátommal együtt. Szabadulásunk után a Pozsonyi úti templomba mentünk, amelynek az építésében én is részt vettem, és ahol később presbiter is voltam.

Hogyan lett éppen kisgazda politikus?

Már fiatalként megismerkedhettem a párt vezetőivel, akik akkor már országgyűlési képviselők voltak. 1945-ben túlélőként engem is hősnek tekintettek, még Rákosi Mátyás is udvarolt, hogy legyek az ő pártjának a tagja. De számomra a kisgazdapárt tűnt természetes közegnek, hiszen ott hangzott jól az Ady-vers és a Toldi. Megalapítottam a kisgazdapárt angyalföldi szervezetét, beválasztottak a budapesti önkormányzatba, majd az Országgyűlésbe. Angyalföld népe választott meg, ahol a kommunisták zászlóvivője Kádár János volt. Képviselőként részt vettem az újjáépítésben és a forint stabilizációjában. Későbbi közgazdaságtudományi munkásságom alapján is mondom, hogy óriási dolog volt, amit akkor csináltunk.

1947-ben a kommunisták is letartóztatták, három év kényszermunkára ítélték, amiből négyet letöltött. Mi adott Önnek reményt a fogságban?

Az Úr Isten kezében minden elmúlóban van, azok is, akik engem letartóztattak, meg én is. A börtönben sem akartam tudni, mit hoz a holnap, hiszen bizonyos voltam abban, hogy jó kezekben vagyok. Nekem nem kellett több. Hasonlatosképpen a forradalom és szabadságharc napjaiban, 1956-ban, majd az emigráns politika tevékenységeiben.

1956 után, amikor Amerikában telepedett le, tartotta a kapcsolatot magyar reformátusokkal?

Ó, igen. Ott élt Hamza András és Csordás Gábor is, akik szintén a Pozsonyi útról valók. Ismertem szinte minden papot, eljártam gyülekezetekbe országszerte, Manhattanben a 116. utcai református templomban voltam presbiter. Amikor elkerültem New Yorkból, már kevésbé volt otthonom az Amerikai Presbiteriánus Egyház, akik időnként helytelenítették a mi 1956-os forradalmunkat. Az unitáriusokkal viszont számos esetben szerveztünk utat Erdélybe. Amikor Magyarországra nem engedtek be a kommunisták, Sepsiszentgyörgyre eljutottam. Majd 1997-ben, hazakerülve Budapestre, Szesztay András barátom elvitt a Bihari úti gyülekezetbe. Jelenleg a Böszörményi úti templomba járok.

Ön a budapesti teológusok tanulmányait támogató Hőgye Mihály Emlékalapítvány kuratóriumának elnöke. Személyesen is ismerte Hőgye Mihályt?

Ő volt az én konfirmációs hitoktatóm 1936-ban. A Tutaj utcai gyülekezetben volt segédlelkész Bereczky Albert mellett a harmincas évek közepén. Aztán kikerült bányászlelkésznek Franciaországba. Amikor hazatért, a Pozsonyi úti gyülekezet társlelkésze lett, és részt vett a függetlenségi mozgalomban. Ő olyannyira benne volt a közéletben, hogy Nagy Ferenc későbbi miniszterelnököt saját lakásukban bújtatta. 1945-ben diplomata, majd a kommunista puccs után emigráns lett. 1956 után Amerikában többször találkoztunk, sőt együtt is dolgoztunk. Jó lenne, ha ma sok Hőgye Mihály-szerű ember lenne ebben az országban, hiszen ő igazán hiteles ember volt.

Kevés a hiteles ember ma Magyarországon?

Ez így nem igaz, bár az elmúlt évszázad termékeny volt abban, hogy olyan embereket produkált, akik túl hajlékony gerinccel, vagy pedig egyenesen csalóan éltek. Nem mindegy, hogy ki miért téved el: azért, mert gyenge, vagy azért, mert az megtérül számára. Nem elég hitelesnek látszani, hanem úgy is kell élni, mert a következmények számítanak. Hogy mi a valóság, azt az Úr Isten tudja.

A gazdaságban ki lehet hiteles?

A közgazdaságtan a termeléssel és a fogyasztással foglalkozik. Ezeket azonban akkor lehet jól végezni, ha valaki ért hozzá, és hitelesen teszi a dolgát. Ha hiányzik belőle az erkölcs, akkor hitelét veszti. Magyarországon e tekintetben nagyon roszszul tesszük dolgainkat. Évszázadokon át védtük földjeinket, ágálunk a nyugati földvásárlókkal szemben, s közben 1,4 millió hektár terület nincs megművelve. Főként ott, ahol a legnagyobb a munkanélküliség. A próféták is a földről beszélnek, s mi pedig nem termeljük meg azt, ami megteremne. Aki ezt elfogadja, minél hamarabb kezdjen történelmet és gazdaságtant tanulni, és természetesen Bibliát olvasni.

Korábbi interjújában is beszélt a történelem fontosságáról. Mire taníthat bennünket a történelem ismerete?

Én sajnos nem műveltem a történelmet, nem írtam könyveket. Mindig arra hivatkoztam, hogy nem a múlttal, hanem a jövővel foglalkozom. Ma látom, hogy azért sem mennek jól a dolgok, mert még az ország vezetői sem tudják a történelmet, ezért nem jól formálják a jelent. A kommunista diktatúra félt a történelem erejétől. Ezért törekedtek Kádárék arra, hogy az emberek ne beszéljenek a múltról. Tiltották történelmünket, amiről végül könyvet is írtam. Rengeteg hibától megóv bennünket, ha történelmünkről kicsivel is többet tudunk. Ma Arany János, Németh László vagy éppen Ravasz László önbecsülésére van szükségünk.

T. Németh László
Megjelent a Reformátusok Lapja augusztus 8-i lapszámában.