Anna-major. Ez a szép női névről elkeresztelt településrész gondosan őrzött objektumnak ad helyet, itt áll a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet hatalmas épületegyüttese, a baracskai börtön. Több méter magas kerítés őrzi itt a bentlakókat, szigorú beléptetési rendszeren kell átküzdeniük magukat azoknak, akik szabadon kijöhetnek még aznap, amikor bementek. Az udvaron – szigorúan felügyelői kísérettel – keresztülsétálva kisebb, kerítéssel körbevett sportpálya mellett haladunk el, itt nyújtóztatják ki a zárkában elgémberedett tagjaikat a börtön lakói: kocognak, húzódzkodnak, éppen úgy, mint ahogyan a filmekben szoktuk látni. Kicsit odébb munka folyik, a talicska megáll arra az időre, amíg átvágunk az épületek között, az acéldrótból fonott hálón át fürkésző szemek kísérnek minket.

Mi azonban nem hozzájuk igyekszünk, hanem a tágas ebédlőbe, ahol már gyülekeznek a résztvevők, és épp zenei műsorát próbálja a baracskai börtön csoportja a Fogvatartottak VIII. Országos Imanapjára. Az imanapot 2011-ben rendezték meg először L. Molnár István börtönlelkész-lelkipásztor kezdeményezésére, és Baracskáról indult el országjáró útjára. Most, a nyolcadik alkalommal újra ide gyűjtötték össze testvéri együttlétre a keresztyén fogvatartottakat. Június 7-én közel száz szabadságvesztését töltő férfi és nő jött látogatóba tizenegy magyarországi fegyházból és börtönből baracskai társaikhoz – kisebb-nagyobb csoportok, akiket nemcsak az köt össze, hogy valamilyen bűncselekmény miatt hosszabb-rövidebb időre bezárva kell élniük, hanem a hit, az imádság és Jézus Krisztus követése.

– Mindig nálam van a Biblia – árulja el a Szentírással a kezében a házigazdák közül Bernvallner Ferenc, aki arccal és névvel is vállalta a beszélgetést. Vele a börtönkápolnában találkozunk. A bejárat fölött felirat: Jobb lator kápolna. Aki itt találkozik Jézus Krisztussal, ígéretet kaphat tőle az új életre, az üdvösségre, ahogyan a lator is a kereszten. – Ez a nyugalom szigete, különleges hely, az egyetlen, ahol mindig békességre talál az ember. Aki leül a folyópartra, a mellé előbb-utóbb odaül Isten, és beszélget vele. Mások azt mondják imádkozni, én azt mondom, beszélgetni, mert ahhoz ketten kellenek, és csak azzal lehet beszélgetni, aki létezik – mondja Ferenc. Megtudjuk tőle, hogy biztonsági okokból nem jöhetnek be akármikor a kápolnába, de az alkalmakon igen. – Sokféle felekezetből érkeznek szolgálni hozzánk, de a szívében tűzzel jön mindenki, kétség sem férhet hozzá, hogy az Úr Jézust követik. Minden alkalomra eljövünk, meghallgatjuk őket, a börtönlelkészünk pedig sok programot szervez, amelyek segítenek mindannyiunknak – mondja az elítélt és hozzáteszi: – Csodálatos dolog megtapasztalni, hogy ahol ekkora a bűn, mint amekkorával a börtönben találkozunk nap mint nap, ott valóban túlárad a kegyelem. Nem akkor szabadul meg az ember, amikor innen kimegy, hanem amikor bejön, és megtalálja Istent. Kétévnyi bezártság nagyon hosszú idő, az elviselése nem egyszerű dolog, de tanulságos. Hála Istennek, én napokon belül hazamehetek.

A börtönkápolnából átmegyünk az imanap helyszínére, ahol már megtelt a terem, és a fogvatartók figyelő tekintete mellett a fogvatartottak fegyelmezetten várják, mikor kerülnek sorra a saját műsorukkal. A köszöntők után a börtönök bibliaköreinek csoportjai – ki-ki a saját börtönlelkészének kíséretében – tesznek bizonyságot szóban és énekkel – Debrecen, Pécs, Sátoraljaújhely, Tiszalök, Szeged, Sopronkőhida, Eger, Pálhalma, Budapest, Vác és Baracska büntetés-végrehajtási intézményei képviseltetik magukat. Nincsen rendbontás, hangoskodás, érezni lehet, hogy itt most valóságos gyülekezet jött létre, amelyben mindenki testvére a másiknak.

Az imanapon igehirdetéssel szolgált Szabó Ferenc dunamelléki egyházkerületi főjegyző, püspökhelyettes, áldást mondott Magyarné Balogh Erzsébet lelkipásztor, a Református Missziói Központ igazgatója. Tornyai Gábor a katolikus, Aklan Béla az evangélikus, és L. Molnár István a református börtönlelkészek nevében kért áldást egy-egy igével az imanap résztvevőire.

A bizonyságtevők megható vallomásokat tárnak a hallgatóság elé, mint például az egyik Szegedről érkezett fogvatartott, aki elmondja: a börtönben kapta a hírt, hogy a gyermeke hirtelen megbetegedett és meghalt. Sem a családjával való találkozást, sem a temetést nem bírta volna ki Isten segítsége és a lelkipásztora támogatása nélkül.

Egy másik résztvevő, Zoltán így fogalmazza meg megtérésének történetét: – A börtönben lett munkám, de ezt valahogyan kevésnek éreztem. Elkezdtem részt venni a vallási programokon, először csak unaloműzésből. Láttam, hogy sokan olvassák a Bibliát, de akkor még azt gondoltam, hogy ezt a lelki sérültek teszik. Tévedtem. Elkezdtem én is olvasni, és rá kellett jönnöm, hogy Isten utat készített nekem, felajánlotta a bűneim bocsánatát, Jézus Krisztus értem is meghalt. Most szabadabb vagyok a börtönben, mint odakint voltam, és az emberekhez is közelebb kerültem. Már nem azt nézem, hogy kinek mennyi pénz van a zsebében, hanem hogy mi van a lelkében – mondja csillogó szemekkel, kétség nem férhet hozzá, hogy szívéből jön a bizonyságtétel.

Megszólal egy szabadult fogvatartott is, aki felidézi, hogy milyen utat járt be, mielőtt – ahogyan ő fogalmaz – Isten bezárta volna őt két esztendőre. – Amennyire szép életem volt azelőtt, épp annyira megváltozott minden körülöttem. Nem vettem észre az intő jeleket, letértem az útról, amelyen jártam, sötét időszak kezdődött az életemben, és végül a börtönben kötöttem ki. Itt átgondolhattam, mit rontottam el, és visszatérhettem a helyes útra. Használjátok ki az időt, amelyet bezárva töltötök el, hogy minél közelebb kerüljetek az Istenhez! – bátorítja a hallgatóságot.

Utolsóként a csoportok közül a házigazda baracskaiak szolgálnak autentikus cigányzenére írt keresztyén szövegekkel. Jó hangú férfiak népes csapata szívvel-lélekkel dicséri az Urat, zongora, gitár és vizeskanna kíséri az éneküket. A csupa tűz és élet előadás magával ragadja a hallgatóságot, meggyőzve talán a kétkedőket is, hogy a dicsőítésnek ez a kevésbé megszokott módja is lehet kedves az Isten előtt.

Szénási Jonathán Sándor, a baracskaiak börtönlelkésze köszöntőjében a Róm 1, 11-12 igével biztatta a jelenlévőket, hogy épüljenek egymás hite által – a program végére már tudjuk, hogy a mai napon ez egészen bizonyosan megvalósult. Az imanap szabad vendégei közül a lelkipásztorok igei köszöntést és szolgálatot vittek a fogvatartottaknak, de mindnyájan hoztunk is haza ajándékokat, amelyeket odabent kaptunk: hitüket bátran és örömmel megvalló testvéreket, megerősítést abban, hogy Istennek semmi nem lehetetlen, és hogy bezárva is lehet szabadon élni. Mert akiket Krisztus megszabadított, azok valósággal szabadok.

Jezsoviczki Noémi, fotó: Kalocsai Richárd